Az elnök szerepében a nép fia

Brazília történetében először került az alsóbb néposztályok képviselője az elnöki székbe. A brazil szappanoperára emlékeztető történet főszereplője, Luiz Inácio de Silva (57 éves) egy szegény földműves családban kezdte, majd Sao Paulo állam egyik nyomornegyedében folytatta fiatal éveit. Mindössze öt osztályt végzett, majd tizenkét éves korától acélipari munkásként tengődött. Közben szakszervezeti vezetővé küzdötte fel magát, és a hetvenes években sztrájkok sorozatának szervezésében vett részt, amiért az akkor kormányzó katonai diktatúra jobbnak látta hűvösre tenni egy időre. Börtönből történő szabadulása után megalakította a brazil munkáspártot, amely fokozatosan erősödött. A demokratikus (erőszakmentes) politizálás és a kivárás taktikája bevált, Lula negyedszerre megnyerte a brazil elnökválasztásokat, méghozzá soha nem látott fölénnyel. Latin-Amerika baloldali diktátorai egyből győzelmi mámorba estek, nem véletlenül. A 170 milliós Brazília a térség legnagyobb és legnépesebb országa, egyben legjelentősebb gazdasági hatalma. A véget nem érő kubai szocialista forradalom négy évtizede megdönthetetlen vezére, Fidel Castro barátjának nevezte az új elnököt, és még a második választási forduló előtt üdvözölte győzelmét. Castro hűséges marxista elvbarátja, a venezuelai elnök, Hugo Chávez pedig már egyenesen a Latin-Amerikában kibontakozó „jó tengelyéről” beszélt, amit mi más is alkothatna, mint Kuba, Venezuela és Brazília hármasa. Castro és Chávez valószínűleg abban reménykedik, hogy Brazília politikája erős tőke- és Amerika-ellenes (értsd USA-ellenes) élt kap, és így a saját maguk által képviselt elvek jutnak győzelemre Latin-Amerika vezető államában. Ez természetesen sokat erősítene az ő pozíciójukon is. Lula választói mindenekelőtt a gazdasági helyzet javítását, több munkahelyet, egyszóval jobb életet remélnek. A brazil lakosság egyharmada, közel 60 millió ember, a szegénységi küszöb alatt tengődik. Ezek az agrármunkások, illetve a brazil nagyvárosokat övező nyomornegyedek lakói most Lulától, a „nép fiától” várják helyzetük javulását. Ha az új elnök megpróbál rajtuk segíteni az állami kiadások növelésével, akkor országa teljes pénzügyi csődjét kockáztatja. Brazília ugyanis a fizetésképtelenség határán egyensúlyozik. Bár a kilencvenes években az előző elnöknek (Fernando Henrique Cardoso) sikerült letörnie az óriási inflációt, amely korábban több ezer százalékos (!) volt, Brazília azonban továbbra is a világ egyik legjobban eladósodott állama maradt. 1994-ben a közszféra adósságállománya a bruttó hazai össztermék (GDP) 30%-át tette ki, ez év augusztusában azonban már 58,3% volt. Brazília 260 milliárd dollárt meghaladó adóssághegyéből 172 milliárd a külföldi, dollárban törlesztendő kölcsön. Csakhogy a belső adósságállomány 42%-a is dollárban kibocsátott kötvényekből áll. A probléma az, hogy a nemzeti fizetőeszköz, a real, 1999-es leértékelése óta elvesztette értékének kétharmadát a dollárral szemben. Magyarán a dollár sokkal drágább lett, miközben az adósságok többségét dollárban kell fizetni. Ráadásul Argentína gazdasági csődje után a nemzetközi befektetők bizalma (immár sokadszor) megrendült egész Latin-Amerika iránt. Ez a gyakorlatban a hitelkamatok emelkedéséhez vezetett, tehát a régi dollárban felvett hiteleket nem lehet új, alacsony kamatozású hitelekkel felváltani. Brazília a fizetésképtelenség határára került, és szeptemberben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) dobott 30,4 milliárd dolláros mentőövet az országnak. Ez a hitel azonban csak egy ideig tarthatja a víz felett Brazília gazdaságát. Ha az új elnök nagyobb költekezésbe fogna, akkor tovább nőhetne az adósságállomány, Brazília csak egyre magasabb kamatokkal tudna újabb kölcsönökhöz jutni, tovább gyengülhetne a real és az IMF nem dobna újabb mentőövet. Egy idő után a nemzeti bank és a kormány kénytelen lenne bedobni a törülközőt, az ország fizetésképtelenséget jelentene a real árfolyama pedig teljesen összeomlana. Ez – figyelembe véve Argentína gazdasági csődjét – végzetes lehetne nemcsak Brazília, de egész Latin-Amerika számára, a térségnek – a nyolcvanas évekhez hasonló – újabb elvesztegetett évtizedet jelentene. Amennyiben Lula felelősségteljes fiskális politikát fog folytatni, megpróbálja lefaragni és féken tartani a közkiadásokat, és pontosan törleszteni az ország adósságait és annak kamatait, akkor a pénzpiacok megnyugodhatnak, a kamatok csökkenhetnek, sőt az IMF is lehet, hogy hajlandó lesz egy újabb hitelcsomag odaítélésére. Folytatódhatna a brazil kivitel gyors növekedése (a brazil áruk hirtelen olcsóvá váltak a real jelentős értékvesztése miatt) visszatérhetne a külföldi befektetők bizalma, ez a gazdaság és a foglalkoztatottság lassú növekedéséhez vezetne, így Brazília lassan kievickélhetne a gazdasági válságból és az adósságspirálból. Egy ilyen politikával azonban az elnök szegény választóinak elvesztését kockáztatja, hisz nem nőhetne az állami költekezés, és szó sem lehetne a szegények szociális helyzetének javításáról. Lula így csak rossz lehetőségek közül válogathat, de legalább a kisebbik rosszat kellene választania, és ez egyértelműen országa fizetőképességének megőrzése a közkiadások féken tartásán keresztül. Ha Brazília a másik úton indul el, és csatlakozik a „jó tengelyéhez”, akkor az országra újból hiperinfláció és gazdasági káosz vár, így Lula szegény választói még szegényebbek lesznek és legalább egy évtizedre elúszik minden esélyük egy kicsit gazdagabb életre. Hiába, a politika és a valós lehetőségek nem egy szappanopera forgatókönyvét tükrözik, még Latin-Amerikában sem.