Szolgálólány koktélruhában

Rossy de Palmának ez az első abszolút főszerepe, lubickol is benne, derűs, groteszk-abszurd humorú helyzeteket teremt azzal, hogy egy előkelő család szolgálójából átváltozik arisztokrata hölggyé. A színésznő új színekkel örvendezteti meg a nézőit (azokat, akik érte mennek be a moziba). Csak sajnos – mivel a vége felé meglehetősen kifullad a sztori – a játékidő haladtával a színészi alakítás lehetőségi is beszűkülnek. És nemcsak a spanyol színésznő játéktere csorbul, hanem a partnereié is. Pedig remek a szereposztás: Harvey Keitellel az élen, akit nem kell bemutatni. Mint ahogy Toni Collette ausztrál színésznőt sem: a Muriel esküvője című 1994-es romantikus vígjáték címszereplőjeként sokan a szívükbe zárták.

Remek ötlettel és sokat ígérő vígjátéki helyzetből indít a film. Egy dúsgazdag, előkelő amerikai házaspár, Anne (Toni Collett) és Bob (Harvey Keitel) varázslatosan szép párizsi kastélyba költözik, hogy a csodás helyszínnel új színt vigyenek ellaposodott házaséletükbe. A mesés otthont pazar vacsorával kívánják felszentelni, amelyre előkelőségeket hívnak meg. Az esemény napján váratlanul (és hívatlanul) betoppan Bob – korábbi házasságából született – bohém fia, akivel tizenhárman lennének a vacsoraasztalnál. A babonás Anne szerint ez rossz ómen, ezért úgy dönt, hogy egyik szolgálójukból, a spanyol Mariából (Rossy de Palma) a vacsora idejére előkelő hölgyet farag. Méregdrága koktélruhába öltözteti, kioktatja, hogy ne sokat egyen, még kevesebbet igyon, a beszédet pedig a minimumra korlátozza.

A házaspár pazarló életvitele, a nagy társasági élet azonban kezdi felemészteni a milliomos pár pénzét, ezért aukcióra kívánják bocsátani egy híres olasz mesternek tulajdonított, féltve őrzött festményüket. A vacsorára meghívják a kép iránt érdeklődő múzeumigazgatót, és azt a neves műértőt is, akinek az alkotás eredetiségéről kellene szakvéleményt mondania – s aki nem mellesleg dúsgazdag brit arisztokrata. Mit ad a véletlen, az asztalnál Maria a kifinomult ízlésű brit úriember mellé kerül, s mivel többet iszik a kelleténél, megered a nyelve. Elsüt egy, a női mell formáiról szóló spanyol viccet – a poén azt a talányt fedi fel, hogy ötven felett a kebel miért hasonlít hagymára. A nézők dőlnek a nevetéstől, az asztaltársaság viszont megbotránkozik és lefagy. Csak a brit arisztokrata veszi a poént, és flörtölni kezd Mariával. Az új szerepébe belefeledkező szolgáló pedig komolyan veszi az úriember közeledését.

Az elkövetkezőkben – másnaptól – e váratlan fordulatot viszi tovább a film; ez tölti ki a játékidő nagyobb felét. Innentől kezdve e mozi a nézőnek is feladja a leckét: vajon miként fogadja és hogyan oldaná meg a bizarr helyzetet, az egyenlőtlennek látszó viszonyt az előkelő körökbe tartozó elegáns úriember és az elrajzolt karakterű, egyszerű asszony között. Az egyes epizódokban az alkotók elrejtenek ugyan továbbgondolandó, fontos igazságokat, de mérföldekre távolodunk azoktól a sziporkáktól, amelyek a vacsora jelenetsorait jellemezték. Mindinkább érezhető, hogy ebben az előítéletességünkkel (is) szembesítő sztoriban nincs több, nem lehet belőle se csavaros vígjátéki fordulatokat kihozni, se igazi drámát teremteni (bár vígjátékról van szó, komoly kérdéseket is érint a film). Egy idő után azzal is tisztába kerül a néző, hogy ebből a bonyolult szituációból – a társaság többi tagja által elmarasztalt, lenézett kapcsolatból – nem lehet mindenki szája ízének megfelelő megoldást kihozni. A végére úgy összecsúszik minden, hogy nem kapunk magyarázatot se a brit úriember, se Maria döntéseire. És azt se tudjuk hova tenni, hogy Bob bohém fia íróként hogyan ír ebből a sztoriból regényt. Az összbenyomás mégis az, hogy a vacsora körüli körítés jóízűen fogyasztható, és hogy a hátra lévő menüsor se íztelen, csak nélkülözi az ínyenc(ebb) finomságokat.