Félelmetes tekintély

A két fiú hangját alig hallani, akkor figyelek fel rájuk, amikor elszaladnak mellettem és rám vetik a tekintetüket. A nagyobbik már tizenkettőnek tűnik, a kisebbik nem lehet idősebb hétnél. Hasonlítanak, kerek arcforma és nagy szemek.

Az apa, aki addig a játszótérre érkező minden személlyel próbál szóba elegyedni, jófejséget játszva erőlteti az idegenekkel a beszélgetést, nagyon bele van merülve hangja hallgatásába, senki meg sem szólal, csak ő. Ennek hatására a hatótávolságában alig marad ember, valószínűleg senki sem kíváncsi az életrajzi adataira, amelyből kiderül, hogy a nagymamája vezetékneve mi volt és ő hányad részben szlovák. Amint nincs, kihez beszéljen, beteríti a teret a hangja, visszhangzik a környék a mély hangszínétől, hiszen mindenkinek hallania kellett, ahogy ráripakodik a gyerekére. Mit csinálsz? Nem megmondtam, hogy nem nyúlsz semmihez!? Összerezzenek én is, feltételezem, a gyereke sem élhet meg mást, érzem, hogy a gyomrom összeugrik. Felém fordított fejjel kiabál, hirtelen azt se fogom fel, miért és kihez szól, másodpercek töredéke után tudatosítom, hogy nem hozzám beszél, de ekkora távolságról is ijesztő a helyzet, mert a férfi félelmetes. A fia a célpont, aki néhány méterre mögöttem egy száraz ágat tart a kezében. A gyerek elindul az apja irányába, az gyors iramban indul felé, közben szócséplés zajlik, ugyanazok a gondolatok váltják egymást. A férfi túlsúlyos, a felső teste nekilódul, a lábak követik, valahogy természetellenes ez a járás, mintha a feje zsiráfszerű nyakra csatlakozna, s csak később éri utol a lába. Közben fortyog: mit mondtam, hogy nem nyúlsz a bokrokhoz, te tépted le, pedig hányszor figyelmeztettelek, majd holnap hív a polgármester, ki volt, mondd meg, azonnal, letépted, pedig megtiltottam! A gyerek tőmondatokban válaszol. Nem én. Találtam. Közben emeli a gallyat, száraz, azonnal észre lehet venni, hogy legalább egy napja szárad a napon. Az apa pedig rá sem néz, egyszerre nekem kezdi mondani, ilyen szégyent, kell ez neki, pedig ő mondta. Zavarba hoz az egész helyzet. A gyereke akkor már az anyjánál jár, a nagyobbik követi, valamit magyaráznak a fiúk, az apa folytatja az óbégatást, fel sem tűnik neki, mi zajlik, csak a szerepét játssza, nekem és azoknak, akik szemtanúi az esetnek. Mikor nem kap tőlem megfelelő reakciót, megfordul, és míg a családjához ér, kétszer ordítja ugyanazt a monológust, amiben nehezményezi, hogy a polgármester majd holnap őt kéri számon a letört ág miatt.

Émelygek.

Arra gondolok, ez a férfi milyen lehet otthon, ha társaságban ilyen emberi színjátékra van szüksége, játszmák ezek, átlátható, hazug, mesterkélt eszközök az együttérzés kizsarolására, a szülői tekintélye erősítésére.

Nem engedett a gondolat, hogy ennek az embernek a gyerekének lenni mennyire fájdalmas élmény lehet. S arra is gondoltam, vajon ezzel az egész jelenettel mit is akart kieszközölni az apa. Ha visszaigazolást kapott volna arra, hogy micsoda nagyszerű, környezettudatos, szigorú, következetes apa, abbahagyta volna a gyereke megszégyenítését, akkor látta volna a fia félelmét, a helyzet igazságtalanságát?! Talán mondhattam volna, hogy ilyenek a kölykök, mi szülők mennyit szenvedünk miattuk, vagy biztos megnyugtatta volna, hogy bizony, jól meg kell őket nevelni, különben elfajzott vadállatok lesznek, te bezzeg igen jó vagy, látszik, mennyire törődsz azzal, kivé válnak, igyunk még egy sört!

Helyette könnyes lett a szemem. Hány ilyen gyereket látok súlyos bántalmazásban, érzelmi zsarolásban, mély kötődés nélkül megélt gyerekkor után, felnőttként a válás küszöbén, ugyanilyen játszmákat játszva? Fájdalmasan sokat.