Egy keserű advent

A nagy háború és az „országcsere” után, a Monarchia romjain megért új valóságban milyen adventi hangulat szállt Pozsonyra; mit gondoltak az emberek a jövőről? A száz éve történtek mozzanatait Gaucsík István történésszel idéztük fel.

Centenáris esztendő az idei. Ezért nyilván érdemes visszagondolni az 1918-ban új államalakulatba került s egykoron koronázóvárosként becsült Pozsony lakosságának tizennyolcas emócióira!

Pozsony 1918 decemberében már nem az a város volt, mint az első világháború elején, hiszen a kereken száz esztendővel ezelőtti hetekben hónapokban már földindulásszerű folyamatok zajlottak. Tulajdonképpen már béke van, de Hamvas József még két nappal szenteste előtt is így ír a Nyugatmagyarországi Hiradóban: „A Morva hídjától Kassáig fegyverek szólnak, embert ölnek, erőszakosan rekvirálnak, rémhíreket hordanak. Ez már nem háború, hanem csak éppen olyan következménye, mint a háborúban megvoltak a béke bűneinek következményei.” Az utókor tárgyilagosságával látnunk kell, hogy ezekben a gondolatokban nyoma sincs a küszöbönálló karácsony emelkedettségének, egy háborúval eltelt újabb esztendő összes keserve és az előző három év karácsonyainak emberi fájdalmai viszont annál nagyobb nyomatékkal vannak jelen. Ugyanis amíg 1914-ben még mindenki rövid háborúra, a központi hatalmak gyors győzelmére számított, illetve a Ferenc József-i birodalom megingathatatlanságában reménykedett, addig a hadigazdaságra átállt rendszerben már 1915 februárjában Pozsony is fokozódó közellátási gondokkal küszködött. 1918 végére pedig a háború és annak következményeiként történtek valamennyi kára-veszte meghatványozódott.

A város lakossága többé-kevésbé egy váratlan politikai fordulat okozta történelmi változásként vette tudomásul Csehszlovákia létrejöttét?

Pozsonyban az új államhatalom berendezkedése lényegében egy különállón zajló, a városi és megyei elit körében már az ősz folyamán indult eseménysor eredménye. Ennek egyik első és világos bizonyítéka, hogy Szmrecsány György megyei főispán a törvényhatósági bizottság előtt már október 7-én elhangzott beszámolójában ismertette a csehszlovák államalapítási terveket és ebben Pozsony leendő sorsát. Egyrészt tehát a csehszlovák annexió rémét-veszélyét, másrészt azt a német elképzelést, hogy a várost a jövendőbeli Német–Ausztriához csatolnák; harmadsorban pedig – főként a német polgárság köreiben – az önálló városállam terve is fölmerült. Napjainkban a szóban forgó hetek ezért úgy is értelmezhetők, hogy Pozsonyra végső soron nem tört váratlanul az önmagában természetesen igazságtalan és így a korábbi helyzetnek megfelelő állapotot felforgató cseh agresszió. És hát ilyenformán került egy újonnan kialakult határvidék előretolt határvárosi pozíciójába a többnemzetiségű, az 1900-as évek első szakaszában is még javarészt német jellegű, egyúttal magyarosodó középréteg lakta és az erősen tömbben élő etnikai szlovák háttérkörnyezetet szintén magáénak tudó Pozsony. Az irodalmár és evangélikus lelkész, Hamvas József egyik cikkében egyenesen rátapintott, hogy a csehek Pozsonyt fontos hídfőállásként, a saját katonai és gazdasági érdekeiket forszírozva akarják mindenáron megkapni. Egyszersmind fölvetette: mi hát a teendő? Akár katonai erővel is szembeszállni az antant ármádiával? Méghozzá egy olyan helyzetben, amikor magát Pozsonyt is belső bajok feszítik, mert a városban felbomlott a közrend, az utcákon katonaszökevények lövöldöznek és obskúrus elemeket látni, garázdálkodik a Vörös Gárda; hiába az advent meg a karácsony, mégis mindennaposak a betörések, köztéri lopások, rablógyilkosságok.

Előfordultak nemzetiségi villongások, netán összetűzések is?

Tudomásom szerint nem. Viszont a Vízikaszárnyában elszállásolt 72. gyalogezred pótzászlóalja javarészt szlovák veterán katonáinak már júniusban történt zendülése azt mutatta, hogy megrendült a lojalitás a Monarchiában, a Habsburg-dinasztiában, a történelmi Magyarország politikai elitjében.

Mit tudtak a pozsonyiak Tomáš Garrigue Masarykról?

Noha sokáig senki sem feltételezte, hogy a Monarchia szétverhető és a történelmi Magyarországot az antant hatalmak nem fogják tiszteletben tartani, Masarykról és az 1914 utáni emigrációs tevékenységéről, illetve a Párizsban létrehozott Cseh Nemzeti Tanácsról viszonylag pontos információik voltak. Arról pedig, hogy 1918 novemberében ő lett az alig pár napja alakult csehszlovák köztársaság elnöke, már első kézből kapták a híreket. Az, hogy oda a Monarchia, minden tekintetben gyökeres változásokat jelentett. A korábbi felsőmagyarországi régiókban úgyszólván hetek, sőt napok alatt felborult a közigazgatás. A jegyzők mentették a családjukat, a vagyonukat, és elmenekültek Budapestre; akik tudtak szlovákul, további működésük végett az identitásváltást választották és csehszlovák hűségesküt tettek. Pozsonyban összetettebb helyzetek alakultak ki. Nemcsak azért, mert a város tágabb határában ide-oda tologatták a demarkációs vonalakat, hanem az Erzsébet Tudományegyetem tanárainak, a tisztikar állományának, a német és magyar középosztálynak hozzáállásán határozottan látni lehetett, hogy az elvártnál jóval kevesebben gondolkodtak el a hűségesküvel járó identitásváltáson. És ha, akkor inkább csak az egzisztenciálisan közvetlenül kiszolgáltatott alkalmazottak. Viszont Samuel Zoch, Pozsony és Pozsony megye 1919. január 1-jén hivatalba lépett zsupánja és kormánybiztosa erőt mutatva vette át a közigazgatást. Igaz, magyar nyelven is írt nyilatkozatban garantálta a magyar s német lakosság nyelvi és szabadságjogait, a város prominenciájának képviselőitől azonban minden tekintetben elvárta a lojalitást, a városi tanácsot meg a vármegyei képviselő-testületet pedig feloszlatta. Zoch lépései világossá tették, hogy a csehszlovák államhatalom berendezkedés dolgában nem ismert pardont.

Az efféle sokkhatás a nem cseh érzelmű vagy nem szlovák ajkú polgárok körében talán pszichikai traumákhoz, öngyilkosságokhoz is vezethetett!

A háború végének esztendeje nem pusztán a szétbomló közrend és a súlyosbodó elszegényedés, hanem a valamennyi szociális réteget sújtó szociális deklasszálódás időszaka is. Például éppen 1918 szilveszterén terjedt el annak híre, hogy a cseh katonaság még aznap bevonul Pozsonyba. Ezért a még jelenlévő magyar haderő megkezdte az átvonulást a város ligetfalui részébe. Közben annak szintén híre ment, hogy kiürítik és Győrbe helyezik át a katonai élelmiszerraktárt. E híresztelés hallatán Pozsony szegényebb lakossága egyszerűen megrohanta és szétkapkodta az ott felhalmozott készleteket. A módosabb polgárság egy részét viszont megdöbbentette, hogy a rendjéről és nyugalmáról ismert Pozsonyban hogyan törhetett ki ekkora pánik meg szabadrablás, ráadásul alig pár nappalszenteste után...

A két advent hangulatában különbség mutatkozott 1917 még háborús, illetve 1918 már békében várt karácsonya között?

Jó kérdés, hiszen ez utóbbi ünnep egy vesztes háború következményeinek terhe alatt megélt „békés” karácsony, míg egy évvel korábban a többség még a politikai, katonai és területi integritások megőrzésével járó méltányos békekötésben reménykedett. Gazdasági tekintetben és a szociális biztonság dolgában a világháború végére látványosan súlyosbodott a már 1917-ben is nagyon nehéz helyzet. Ezeken a bajokon igyekezett enyhíteni az 1918 őszén Pozsonyban is működő, a rászorultakat segítő és e karitatív munkába a szociáldemokratákat is aktívan bevonó Magyar Nemzeti Tanács. Különálló pénzügyi bizottságot szerveztek, és hatékonyan segítették a frontról hazaérkező katonákat, illetve a rászorultabb rétegeket koszttal, ruházattal.

A Magyar Nemzeti Tanács meddig tudta vállalni ezt a jótékony munkát?

Lényegében karácsonyig, bár egyre több nehézséggel, mint sikerrel. A közrendet ő sem tudta biztosítani és meggátolni a randalírozásokat, vagy azt, hogy az úgynevezett Vörös Gárda „szabadcsapatai” szinte bármit megengedhessenek maguknak. Az írástudók ezért indokoltan boncolgatták cikkeikben – az olvasóikat is gondolkodásra késztetve –, hogy mitől lehet béke és mitől háború a háború, ha a fegyverszünettel gyakorlatilag nem lett vége a háborúnak, hanem annak összes bajával és jelével átitatódott a meg sem kezdődött békébe?!

A zűrzavaros közéleti bizonytalanság dacára működött például a karácsonyi vásár?

Igen, bár annak valamennyi szervezési megoldatlanságával, elmaradt hangulati kívánalmával és persze a felszökött árakkal. A letört lakosság rosszkedve pedig szinte tapintható volt, hiszen a szénvásárlást és a gáz használatát szintén érezhetően korlátozták. A város minden megelőző hatósági igyekezete ellenére virágzott a feketekereskedelem, és uzsorajellegű méreteket öltött a korrupció! Mindez a kellemetlenség „természetes” velejárója volt 1918 adventjének-karácsonyának, míg például a Vöröskereszt segélyakcióiban a szolidaritás jelei éltek, az emberekben pedig felülkerekedett az elhatározás, hogy az adott idők kuszasága ellenére is találkozzanak a közösségi tereken, megőrizve az ünnepek hangulatát.

Témánkban, történészként, a jövőben mire szeretné akár külön is összpontosítani figyelmét?

Például a históriai kutatások egy új irányára: az érzelmek kérdéskörére. Egyebek mellett például az érdekelhetne: a Pozsonyba bevonult cseh legionárius hogyan élte meg, hogy számára teljesen idegen nyelvi és kulturálisközegbe csöppent, ahol még a sör is más volt, mint Prágában vagy Brünnben. Vagy mi játszódott le azok érzelemvilágában, akik már csehszlovák állampolgárokként várták haza még a Monarchia hadseregébe bevonult szerettüket. Így kaotikus idők felderítetlen történeteinek egyéni sorsai tárulhatnak fel.