Öt hét után tünetmentesen hagytam el a kórházat

Ekkor már elmentem a körzeti orvoshoz. Beküldött a komáromi fertőző osztályra, mivel az állattenyésztésben dolgoztam 23 évet, arra gondoltak, talán ott szedtem össze valamilyen betegséget. Vért vettek, kivizsgáltak és szövetmintát vettek. Az orvos épp hogy csak megtapintotta, s azt mondta, ő egy centiméternél kisebb csomóval nem foglalkozik. A fertőző osztályon három hét múlva újra kellett jelentkeznem. Ez alatt az idő alatt munkabalesetem történt, eltörött a lábam, és az érsekújvári kórházban műtöttek meg. Elvégezték a műtét előtti kivizsgálást, és mindent rendben találtak. Három hét múlva újra elmentem a fertőző osztályra, ekkor a tüdőosztályra küldtek kivizsgálásra. Alaposan megvizsgáltak, és semmi bajt nem találtak. Újabb 3 hét múlva kellett jelentkeznem a fertőző osztályon. Láttam a doktornőn, hogy tanácstalan, de azért átküldött a gégeosztályra. Ott, miután megnézte az orvos, megkérdezte, miért zavarnak engem ezek a csomók. Ekkor már négy csomó volt a nyakamon. Végül megegyeztünk, hogy másnap bemegyek, és kiszedi a csomókat. Egyet vettek ki, ami két óra hosszáig tartott, mivel a csont alatt volt. Megjegyzem, érzéstelenítőt adott. Hazaküldtek, és 3 hét múlva kellett mennem az eredményért. Amikor az orvos behívott, lesütött szemmel csak annyit mondott: asszonyom, ez rák. Közölte velem, menjek az onkológiára, ott már tudnak rólam. Letámolyogtam a kórházudvarra, és leültem egy padra. Első gondolatom az volt, hogy hazamegyek, és nem szólok róla senkinek. Nem magamat, a családomat sajnáltam. Öt súlyos műtéten estem át, én kibírok mindent. De hogyan mondjam el nekik, hogy ne sérüljenek? A gyermekeim már felnőttek, de a négy unokámnak még nagy szüksége van rám. Lassan elindultam az onkológiára. A sok beteg miatt csak egy hét múlva kaptam időpontot. Amikor hazamentem, a fiam és a lányom egyszerre érkezett. Első kérdésük szokás szerint az volt: Mit mondtak, anyuka? Kíméletesen elmondtam, de hozzátettem, hogy meg fogok gyógyulni. A következő héten elkezdték a kivizsgálásokat Komáromban. Egy hónap alatt ultrahang, mammográfia, CT, ez volt az összes kivizsgálás. Közben az egyik rokonom, akit már műtöttek Pozsonyban, ajánlotta, hogy menjek én is inkább oda. Sokat töprengtem, mivel a szlovák nyelvet rosszul beszélem. Sógornőm megnyugtatott, ez nem lehet akadály, ő elkísér. Másnap Komáromba utaztam, és elmondtam a doktornőnek, mi a szándékom. A kartotékomat úgy dobta oda, hogy a papírjaimat a földről szedegettem össze. Másnap úgy indultunk Pozsonyba, hogy adva volt a cím, semmi több. Itt újra kezdték a vizsgálatokat, ami egy hétig tartott. Megállapították, hogy a 3. stádiumban vagyok. A mellemben, a hónom alatt és a nyakamban rosszindulatú daganat volt. Ennek ellenére megnyugtattak, mert semmi belső szervet még nem támadott meg a kór. Az orvosok nagyon tapintatosak voltak velem, pedig sokszor nem értettem őket, a sógornőm volt a tolmács, még azt is megengedték, hogy mindenhová bejöhessen velem.

Elmondták, hogy a kivizsgálások után kemoterápiát, utána pedig sugárkezelést fogok kapni. November végén kaptam az első kezelést. Gyerekkoromtól kezdve mindig derékig érő hajam volt. Tudtam, hogy a kezelés mivel jár, ezért amikor hazamentem, mindjárt levágattam a hajam rövidre. A harmadik kemoterápia után kézzel szedtem ki a hajamat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak fájdalmaim, de éltetett a remény. A kemoterápia után egy hónap múlva kezdődött a sugárkezelés. Képzelhetik, milyen erőt merítettem, hogy fél éven keresztül havonta kétszer busszal utaztunk fel a Komáromi járásból Pozsonyba a kemoterápiás kezelésre. A sugárkezelésre már be kellett feküdnöm, mivel azt naponta kaptam. Az 5 hét kórházi tartózkodásom alatt áldott jó orvosokat és nővérkéket ismertem meg. Azelőtt, mielőtt megbetegedtem, a televízióban néztem a betegekről szóló sorozatokat, csak mosolyogtam. Azt hittem, ilyen csak a filmekben van, hogy az orvosok és a nővérkék futkosnak a beteg körül, igyekeznek mindent megtenni a betegért. Igen, van ilyen, a pozsonyi Szent Erzsébet Kórház ilyen. Amikor 5 hét után tünetmentesen elhagytam a kórházat, azt hittem, vége ennek a rémálomnak. Otthon azzal fogadtak, hogy 23 éves munkaviszony után betegpénzt már nem kapok, és mivel egy hónappal előtte el kellett volna intéznem a rokkantnyugdíjat, az öthetes kórházi tartózkodásomra nem kapok semmit. A sugárkezelés alatt a doktornő ajánlatára már szedtem két táplálék-kiegészítőt. A kettő 4000 koronába került. Komáromban megint nem tudtam semmit intézni, ezért ismét Pozsonyhoz fordultam. Elfogadták a fellebbezést, és így négy hónap után kaptam először pénzt. Azóta eltelt két év, és már csak 4 hónaponként járok Pozsonyba. Amikor utoljára voltunk, a doktornő azt mondta a lányomnak: „Anyuka nagyon rossz állapotba került hozzánk, s most mi önökkel együtt örülünk, hogy meggyógyult.”

Még annyit szeretnék elmondani, hogy betegségem alatt 25 kilót fogytam. Próbáltam támogatást kérni, nem kaptam. Nemrég azt olvastam az újságban, hogy az új törvény szerint jár a támogatás a daganatos betegnek, ha fel tudja mutatni, hogy a súlya 10 kg-mal kevesebb.

Köszönöm szépen, én már meggyógyultam, az én súlyom 20 kg-mal több. Katalin