„Az öt tibetivel kezdem”

Az expedíció tagjai a Vrátna völgyében megmásztak egy csúcsot. Demján Zoltán, a vezető annak alapján állapította meg, ki mennyit bír.

„Igyekeztem egy kicsit többet tornázni, mindenféle vitaminokat szedtem, meg egyéb pilulákat, hogy felkészítsem a szervezetemet. Egyetlen probléma volt: bedagadt a szemem. Szerencsére, nem estem pánikba. Hazatérve meséltem róla a barátnőmnek, Karin Habšudovának. Ő mondta: talán attól dagadt be a szemem, hogy a szervezetem így reagált a nagyobb terhelésre.”

Egy himalájai túra még a tapasztalt hegymászóknak is komoly próbatétel. „Tizenöt órát mentünk felfelé étlen, szomjan. Négy óra elteltével már úgy éreztem, egy tapodtat sem bírok tovább menni. Aztán rájön az ember, hogy mindig van tartaléka.”

Csak épp azokat a tartalékokat föl kell halmozni. „Vasárnaponként, amíg a család többi tagja alszik, én szépen fogom a batyumat, megyek a fittnesszstúdióba. Ezt nemcsak hiúságból teszem, hanem azért, hogy jól érezzem magam.” Talán épp a rendszeres testmozgással sikerült mozgósítania az említett tartalékokat. „Évekkel ezelőtt elütött egy autó, az orvosok csóválták a fejüket, mondván, ezekkel a sérülésekkel soha nem térek vissza ép emberként az életbe – mégis visszatértem. Volt több komoly balesetem is, ez abból adódik, hogy mindig kalandvágyó voltam. Egyszer a Tátrában lezuhantam a szikláról, de nem történt nagyobb bajom, csak jól megütöttem magam, néhány évre rá a barátnőm hasonló módon szörnyethalt.”

Rendszeresen eljár orvosi ellenőrzésre, de bevallja, hogy az orvosokat egyébként kerüli. „Ha influenzás vagyok, szürcsölgetem a teát, olyankor még több vitamint eszem, tablettában is, de a rendelőbe csak akkor megyek, ha egy hétig sem múlik el. Természetgyógyászokhoz sem járok, bár a barátaim között sokan vannak, akik hisznek benne. Én a mozgás erejében hiszek, több mint három éve minden napot úgy kezdek, hogy elvégzem az 5 tibeti jógagyakorlatot. Már az első gyakorlat elvégzése után érzem a hatást. Ha belenézek

a tükörbe, tudom, hogy rendben vagyok-e vagy sem.

Azt figyelem, hogy milyen az arcbőröm, a körmeim, nem zsírosodik-e nagyon a hajam. Ha igen, tudom, hogy most valamit tennem kell. Ha komoly a dolog, elmegyek orvoshoz. De természetgyógyászhoz nem, és homeopatikumokat sem szedek. Nem sanyargatom magam az étkezésnél sem. Tartom magam ahhoz, amihez a nagymamám: edd azt, amit otthon találsz. Ezt ma úgy magyarázom, hogy azt eszem, aminek tudom a származási helyét. Nem viszem túlzásba a tengeri dolgokat, mert ki tudja, milyen szennyeződés van bennük.”

Az önmagunkkal kötött pozitív egyezség lehet az egyik receptje a tartalékok kiaknázásának – ez adja a belső egyensúlyt, a lelki nyugalmat. Ez sokszor talkshaw-jából, az Őrangyalokból is kicseng. „Az emberben van erre egy veleszületett adottság, benne van a génjeiben, ha pedig nincs, akkor önmagával kell egyezséget kötnie – méghozzá a lehető legjobbat. El kell határoznia ott belül, hogy rendes lesz, szereti önmagát, s akkor nincs baj, másokat is kedvel.”

El kell fogadnunk önmagunkat, mégpedig úgy, hogy az a lehető legkellemesebb legyen. De épp ez a legnehezebb. Mi adja az erőt?

„Mindenkinek vannak nehéz pillanatai. Én sem vagyok kivétel. Van, aki annak örül, hogy tető van a feje fölött, másoknak Ibizán meg ki tudja, hol, villájuk van, s az sem elég. Régebben, amikor egy sorsjegyhúzást vezettem, megtörtént, hogy egy úr hétmilliót nyert. Amikor megkérdezték, hogy a nyereményből nem venne-e kétszáz plüsstigrist az egyik gyermekotthon lakóinak, teljesen felháborodott. Volt, aki csak százezret nyert, és megvendégelte az egész stábot. Hát, ilyen a világ, s így kell elfogadni...”