Az „antiradar” használatának is vannak szabályai (2)

Ha riasztást kapunk, ne a pánikfékezés legyen az első ösztönös reakciónk, hanem az, hogy belenézünk a visszapillantó tükörbe: mi a helyzet mögöttünk? Milyen intenzitással fékezhetünk vagy fékezhetünk-e egyáltalán? Annak ugyanis nem túl nagy a valószínűsége, hogy egy esetleg közvetlenül mögöttünk autózó kolléga kocsija is fel van szerelve radarérzékelő készülékkel, vagy ha igen, az valószínűleg később lép működésbe. A kollégát tehát mindenképpen sokkhatásszerűen fogja érni váratlan fékezésünk, aminek következtében könnyen a csomagtartónkban találhatja magát. Főleg ha a mi kocsink fel van szerelve ABS-szel, az övé pedig nincs.

Mellesleg azt sem árt tudni, hogy léteznek tényleges antiradarok, amelyek megnevezése csakugyan pontosan fedi működésük lényegét. Ezek a leggyakrabban „scrambler”-nek, ritkábban „phantom”-nak vagy „jammer”-nek nevezett berendezések ugyanis, a semlegesítendő radar jeleit észlelve azonnal sugározni kezdik a saját jeleiket, mégpedig ugyanazon a frekvencián. A fáziseltolódás mindeközben úgy van időzítve, hogy az eredeti radar visszavert jelei és az antiradar jelei interferencia útján kioltsák egymást. Ezt a technikát használják a katonai repülőgépek és tengeralattjárók, s az ilyen berendezéssel felszerelt gépkocsi ugyanúgy bemérhetetlenné válik a rendőrök számára, mint az említett harci járművek az ellenséges felderítők számára. Itt azonban feltétel, hogy az antiradar teljesítménye minimum ugyanakkora, de inkább nagyobb legyen, mint a közömbösítendő radaré, és ez a személygépkocsikba szánt típusok esetében nem mindig teljesülhet. Az újabban egyre jobban elterjedő korszerű kézi radarpisztolyok például szinte kivétel nélkül jóval nagyobb teljesítménnyel dolgoznak, mint ellenlábasaik. Nem is beszélve arról, hogy ez utóbbiak használatát – aktív kisugárzókról lévén szó – a legtöbb országban törvény tiltja, és szigorúan büntetendő cselekménynek számít. Nyilván ennyi is bőségesen elég ahhoz, hogy külföldi útjaink során eszünkbe se jusson ilyesmi után kajtatni – már csak azért sem, mert a teszteket pozitív eredménynyel abszolvált aktív antiradarok egyike sem azon a frekvencián dolgozik, mint a hazánkban egyedül használatos RAMER 7 típusú rendőrségi radarok. Itt jegyezzük meg, hogy ezek régebbi változatai nagyobb teljesítményűek, ami megkönnyíti a törvény által nem tiltott érzékelőkkel történő felderítésüket. Az újabbak – például a RAMER 7M-V – azonban, éppen a felderítés megnehezítése érdekében jóval kisebb intenzitású (0,2–0,5 mW-os) jeleket sugároznak ki. Egy hagyományos radarérzékelő, vagy ha úgy tetszik, passzív antiradar megvásárlásakor tehát okvetlenül kérdezzünk rá annak érzékenységére is, s ha ennél kisebb – ami természetesen 0,5 mW-nál magasabb küszöböt jelent – inkább ne vásároljuk meg.

Befejezésül emlékeztetni szeretnénk mindenkit, aki ilyen berendezést használ, illetve megvásárlását fontolgatja, hogy a gyorshajtás akkor is büntetendő cselekménynek számít, ha leleplezésének kockázatát a minimumra csökkentjük. Arról nem is beszélve, hogy az antiradar nyújtotta biztonságérzet súlyosan visszaüthet például egy baleset formájában, amelynek közvetlenül esetleg nem is mi okoztunk, de a legnagyobb megengedett sebesség be nem tartásával feltétlenül bűnrészeseivé válunk. A „,megvegyem – ne vegyem meg” eldöntésekor tehát az ilyen jellegű megfontolásoknak is feltétlenül ott a helyük azon a bizonyos képzeletbeli mérlegen. (Forrásmunkák alapján: V. Gy.)