A világelitbe idén berobbant magyar teniszezőt megfogta Wimbledon hangulata

A világranglista 173. helyén kezdte az évet, és a 64.-en fejezi be. Hány százalékkal sikerült felülmúlni a 2023-as tervet?

Szerintem maximálisan. A célom eredetileg az volt, hogy a 150-en belül végezzek, lehetőleg közelebb a 100-hoz, mint magához a 150-hez. Ez szerencsére sikerült, bekerültem a top 100-ba, ami gyerekkori álmom volt. Ennek nagyon-nagyon örültem. Mellette pedig voltak nagy sikerek-skalpok, mint egy Carlos Alcaraz, mint a Sanghajban legyőzöttek sora (pl. Alex de Minaur, Dusan Lajovics, Casper Ruud – a szerk.). Nyolc közé jutottam Masters-tornán Sanghajban, negyeddöntőt játszottam a 250-es szófiai tornán, ez mind nagy dolog. Nyertem versenyeket is az év elején. Igaz, azok még challengerek voltak Antalyában és Perugiában, de így is nagyon meghatározóak, komoly mérföldkövek voltak az évem szempontjából. Maximálisan teljesítettük a célokat, sőt, jócskán túl is szárnyaltuk őket.

Melyik jelentette a legintenzívebb élményt a sok fontos győzelem közül?

Ami nagyon-nagyon fontos volt, az az Alcaraz elleni győzelem; elképesztően fontos volt a wimbledoni főtábla, az első Grand Slam-tornán a karrieremben; a top 100-ba való bekerülés a perugai 125-ös challenger-tornagyőzelem után… Nagyon fontos momentum volt, hogy Sanghajban kemény pályán tudtam ilyen jó eredményeket elérni, top 10-es játékost megverni, kiemelt játékosokat búcsúztatni a versenyből. És persze történelmet tudtam írni, mert 30 éve nem volt olyan, hogy magyar játékos a nyolc között lett volna Mastersen. Ezek mind nagyon fontosak voltak.

Az akkori világelső Alcaraz mondott önnek valami személyesebbet a veresége után, vagy megmaradt csak az udvariassági formuláknál?

Nem, csak annyit, hogy gratulál, és tvábbi sok sikert kíván, semmi extrát.

S a többi teniszező a tornán esetleg meg-megállította a világraszóló sikert követően?

A többiek is inkább csak gratuláltak, az edzőmmel szoktak többet kommunikálni, neki többet mondanak, vagy ha összefutunk a konditeremben, akkor azért rákérdeznek erre-arra, de akkor is csak általános dolgokra. Nem kell tőlük úgymond nagy csodákat várni.

Van olyan teniszező is a mezőnyben, aki haverkodósabb típus ebben az alapból kicsit távolságtartóbb teniszvilágban?

Van egy-két játékos, akivel jóban vagyok. Ben Sheltonnal szoktam beszélgeti, röhögni, ő elég közvetlen. De a többieket még nem is annyira ismerem, mert nem régóta játszok nagy versenyeket, és nem is tudok sajnos minden héten ezen a szinten játszani. Még nem annyira ismer a mezőny, nem sokszor láttak. Ilyen szempontból ez a dolog lassabban megy, de igyekszem, hogy minél többen megismerjenek.

Sanghajban ez vélhetően sokak esetében megtörtént, csupa nagy nevű teniszezőt búcsúztatott. Kik azok a játékosok, akiket leginkább rajta szeretne tudni a „listáján”, minél hamarabb megmérkőzne velük?

Fú, nem is nagyon van ilyen, inkább úgy fogom fel a dolgot, hogy ha ott vagyok egy adott szituációban, bárkit megpróbáljak legyőzni. Persze vannak többen, akik ellen egyelőre nem játszanék, mert akarva-akaratlanul tart tőlük az ember, nincs olyan, akire azt mondanám, hogy őt most nagyon-nagyon szívesen megverném. Mindenkit szeretnék egyszer legyőzni, mert az azt jelentené, hogy jól tudom csinálni a dolgomat.

Mind a négy Grand Slam-tornára eljutott idén, az utóbbi kettőn a főtáblán játszhatott, pályafutása során először. Melyik fogta meg közülük a leginkább a hangulatával?

Ez nagyon jó kérdés, már többekben felmerült. Azt kell, hogy mondjam, mindegyik Grand Slam más dolog miatt volt jó. Talán Wimbledon volt számomra a legnagyobb meglepetés, abból a szempontból, hogy nem vártam volna, hogy a füves borításon így fog menni a játék. Kellemes csalódás volt a szervezés, a környezet, a hotel, a transzport, összeségében egy nagyon kedves verseny volt számomra. Úgy, hogy attól ódzkodtam a legjobbna, és azt akartam a legkevésbé játszani a négy közül. A Roland Garros viszont egyáltalán nem tetszett, kicsi volt a pálya, nem feküdt a tér, a körülmények, az időjárás… Ausztrália nekem egy nagyon kedves helyszín, szeretem az országot. Igaz, maga a verseny nem sikerült túl jól, de a város, az emberek nagyon tetszettek. Ha pedig Amerikát nézzük, ott a pálya, a labdák, a környezet nagyon feküdt, ott nyertem pályafutásom során először GS-meccset. Nehéz azt mondani egyre, hogy az a legkedvesebb, érzésre Wimbledon áll hozzám a legközelebb, játék szempontjából pedig talán a US Open.

Az mennyire volt az ínyére, hogy a sikereinek köszönhetően a média szinte szétszedi, és sokkal több az ilyen jellegű kötelezettsége?

Én ezt nagyon szeretem, édes teherként élem meg. Persze, van, amikor nehéz ez, de alapvetően szeretem csinálni, kedvelem, hogy keresnek az emberek, vannak megjelenések, vannak interjúk. Ez tud fárasztó lenni, de kordában tudom tartani a dolgokat, és szerencsére mindig mindenre jut idő. Ez is hozzátartozik egy teniszező életéhez, és nagyon örülök, hogy ez is bejött az életembe.

A pozíciójából kifolyólag most már a többi játékos is másként viszonyul önhöz? Adott esetben mondjuk könnyebben tud edzőpartnert találni egy-egy tornán?

Igen, segítséget jelent ezen a téren, hogy már párszor láttak, tudják, hogy van egy-két jó győzelmem. Szívesebben edzenek velem, ami nagyon-nagyon jó érzés. Persze azt is látom rajtuk, hogy közben elkezdenek egy kicsit felkészülni belőlem, ami valahol nem jo dolog, de ugyanakkor ez egy kisebbfajta elismerés is, hogy már odafigyelnek rám a topjátékosok.

A sikernek mindig több összetevője van, s kell hozzá gyakran a szerencse is. Utólag hogy látja, mi volt a legeslegfontosabb a fantasztikusra sikeredett 2023-as évében?

Történt egy edző- és csapatváltás, új stábbal, egy profibb rendszerrel kezdtem el dolgozni, ahol sokkal jobban rám vannak szabva a dolgok, ez mindenféleképp sokat hozzátett a sikerhez.

Mindezt úgy érte el, hogy sérülések, betegségek is hátráltatták a szezonban. Ezek szerint ezek a dolgok erősítik is önt, még motiváltabbá teszik, hogy a nem ideális körülmények dacára is bizonyítson?

Motiválnak, persze, de azt nem szabad elfelejteni, hogy mindig lesznek betegségek, sérülések, a szervezet mindig jelez, ha az ember túl sokat játszik, amikor valamelyik testrészt jobban kell erősíteni. Meg kell találni az arany középutat, hogy hol kell meghúzni azt a bizonyos vonalat, meddig lehet tolni a határokat. Ezekből mind tanulni kell, ez az önismeret része. Valamikor erősebben jön belőle vissza az ember, valamikor kicsit megtörik lelkileg, hogy miért úgy kellett ennek történnie, miért most jött a sérülés, de próbálom ezeket mindig pozitív irányba fordítani.

S ilyenkor eszébe jut akár Rafael Nadal, a példaképe is, akinek a pályafutását végigkísérik a komoly sérülések?

Igen, szoktam erre is gondolni, hogy ő is egy óriási nagy harcos. Ő ezekből a helyzetekből valahogy mindig erőt merített, és mindig erősebben jött vissza. Remélem, hogy ez most is így lesz, és az utolsó szezonját egészségesen tudja majd végigjátszani.

Ha már a következő idény: elkoptatott frázis, hogy a sikereket könnyebb elérni, mint megtartani. Ennek fényében esetleg máshogy indult neki az alapozásnak, változtat valamit a felkészülésén?

Nem annyira. Mivel más a csapatom, velük ez lesz az első téli alapozásom, kíváncsi vagyok, hogy fog sikerülni az előző évekhez képest. Év elején általában nem játszottam túl jól, nem voltak jó eredményeim, nem annyira éreztem a játékot. Remélem, ez most másképp lesz. Mindenképpen szeretnék a 100-ban maradni a ranglistán, GS-főtáblákat játszani és eljtuni oda, hogy tényleg csak ATP-versenyeken tudjak szerepelni és csak kevés challengert, mert mindig a legmagasabb szinten szeretnék teniszezni. Oda felerősödni, azt a közeget megszokni.

Ehhez pedig már az egyedi ütője is készül Belgiumban…

Most tesztelem, még lehetnek rajta kisebb változtatások. Remélem, jövőre már vagy a saját ütőmmel tudok játszani, személyre szabva, vagy egy másik márkával, amely ugyancsak személyre szabná az ütőt. Mindenképpen lesz változás, ami remélhetőleg hozzátesz majd picit a játékomhoz. De lehet, hogy picit vissza is fog venni, mert egy teljesen új dolog lesz számomra, és idő fog kelleni, hogy megszokjam. Ez a top 100-150-ben megszokott dolog, ebben óriási nagy lemaradásom volt hozzájuk képest, ezen a téren sajnos nincs szponzorom.

Ha választania kellene, hogy mi legyen 2024 csúcspontja, egy Grand Slamen mondaná a kiugró eredményt, vagy az olimpiára kijutva egy ötkarikás remeklésre szavazna?

Inkább talán egy Grand Slamet választanék, pár százalékkal jobban húz a szíven oda. Persze attól függ, mi számít kiugró eredménynek. Mert ha olimpián érmes tudnék lenni, lehet, azt választanám, egy ottani elődöntő, egy harmadik helyezés sokkal többet jelentene, mint mondjuk egy GS-elődöntő. De majd térjünk rá vissza utólag, ha mindkettő sikerült (nevet).