A török pöröly

Amikor az ezredfordulóra világos lett a török politikai elit számára, hogy az uniós tagság bizony örökre álom maradhat, szükségszerűen megkezdte a külpolitikai stratégia újragondolását. Ha nem az EU felé közelednek, mi marad? Úgy tűnik, mérhetetlenül sok konfliktus, minden szomszéddal. 

2011-ig a líbiai és a szíriai államfőkkel is remek kapcsolatuk volt, az arab világ egyes országaihoz szintén közeledett Ankara, ez azonban az arab tavasszal radikálisan átrendeződött. Addigra Erdogan már stabilan évek óta vezette az országot, és úgy érezte, eljött az ideje, hogy kifelé is tesztelje erejét. Ekkor indították el a Muszlim Testvériség új hullámát, hogy befolyást szerezzenek Észak-Afrikában. Kairóban egy elnökig vitték, aki végül megbukott, a szír polgárháborúban pedig a korábbi szövetségese, Aszad ellen fordult Erdogan. 2014-ben tovább komplikálódott a geopolitikai helyzet: Oroszország megszerezte a Krím félszigetet, amely Ankarából nézve azért különösen aggasztó, mert ezzel felborult a korábbi érzékeny fekete-tengeri egyensúly, az oroszok újabb előretolt állást szereztek, ahonnan potenciálisan fenyegethetik az Anatóliai-fennsíkot.

Nem is késlekedett a válasz, elindult Ankara és Kijev közeledése,

ami a krími tatárok befogadásától a közös fegyverüzleten át a hadgyakorlatokig terjed, csak hogy borsot törjenek az oroszok orra alá. 

Az amerikai beavatkozás után (az Obama-éra végén) a trumpi távolságtartás következett, további utat nyitva a török neoottomán szándékok előtt a közel-keleti térségben.

Ez csábító, de költséges Erdogan számára,

és a kurdokkal is folyamatosan számolnia kell. Első éveiben a kurdokkal való kiegyezés segítette hatalma megtartását, de később visszatért a kurd–török megosztottsághoz, ami most meghatározza szíriai jelenlétének kereteit is. Az egyik fő stratégiai cél a szíriai kurdok és a törökországi kurdok közötti átjárás megszakítása.
A menekültválság miatt 2015 óta Erdogan újabb adut tart a kezében Európával és Berlinnel szemben. Az akkor kötött egyezmény értelmében Törökország tartja a határait, hogy a balkáni útvonalon ne özönölhessen még egyszer a korábbihoz hasonló tömeg. A megállapodást most jelképesen felbontotta azzal, hogy a török határon várakozó és a még odaszállított körülbelül 13 ezer ember előtt megnyitotta az utat, bár a görög és bolgár fegyveres erők azonnal össze is zártak előttük.

Most következhet a nyomásgyakorlás Brüsszelre, hogy ha lesz több pénz, újra zárják a kaput.

Eközben Idlíbnél a szír polgárháború legnagyobb emberi katasztrófája bontakozik ki. Az utolsó nagyváros, amit a felkelők tartanak. Nem véletlen, hogy többmilliós menekülttömeg szorult oda. A törökök korábban is kötöttek megállapodást az oroszokkal, hogy ez a terület mentes legyen Aszad erőitől, de most ezt megsértették, először a szír csapatok, majd az orosz légierő is. Erre a törökök hevesen reagáltak, hogy megmutassák, nem érdemes a velük kötött megállapodást felrúgni.

Csakhogy ebben a játszmában embertömegek szenvednek egyre jobban, rájuk már senki sincs tekintettel.

A török katonaság, a diplomácia, a magát bebetonozó Erdogan és a végletekig megosztott török közvélemény függvényében alakulnak a külpolitikai döntések. Ez sem segíti a kiszámíthatóságot, de az biztos, hogy sem a törökök, sem az oroszok nem engedhetnek meg maguknak egy közvetlen háborút. Az USA, az EU és az arab országok kapcsolatai annyit sérültek már Ankarával, hogy nehezen tudnak nyomást gyakorolni, ha egyáltalán akarnak. A törökök hirtelen a világpolitika színpadának közepére kerültek, ami egyre kockázatosabb döntésekbe vitte az egyre nagyobb önbizalommal rendelkező elnököt. Ezért is lenne jó a működő demokrácia, mert akkor a pártok szépen elvitatkoznának a külpolitikai alternatívákról, nem személyes dicsőségekről szólna egy-egy stratégia, és racionális lenne a kockázatvállalás.

Hát tanuljunk mások hibáiból!