Gyémánt László és Ardey Edina. Férj és feleség. Mester és tanítványa. (Fotó: Hatházi Tamás)
„A saját vásznunkat festjük”
Gyémánt László, Kossuth-díjas festőművész és szintén képzőművész felesége, Ardey Edina nyolc éve házasok. Nem titok: negyven év korkülönbség van közöttük. Boldog, harmonikus kapcsolatukról szólva arról beszéltek: egyikőjük sem akar önző módon élni. Mindketten tele vannak tervekkel, és alig győzik megvalósítani őket a Budapest szívében található, faltól falig vásznakkal, rajzokkal és ecsetekkel zsúfolt műtermükben.
Nem, nem a feleségem vagyok, közli Gyémánt László, Kossuth-díjas festőművész. Pusztán arról van szó: Ardey Edina, a házastársa mobiljáról hív. Elfogott a harctéri idegesség, szabadkozik, időt sem hagyva arra, hogy lereagáljam tévedésemet. Az elmúlt napokban több kisebb-nagyobb vidéki utat teljesítettek és picike, de kellemetlen orvosi beavatkozáson is átestek (igen, mindketten). Két nappal korábban ezért jelentette ki erélyesen, hogy nem vállalja, hogy bárki lefotózza, mert „úszik a határidőkben” (persze, ez saját felelősség és mulasztás, ezt hozzátette), és az óévből nem szokott átvinni semmilyen teendőt az újévbe. Tény az is, hogy babonás vagyok, ezért még a gondolat is beteggé tesz, ha teendőim egy részét át kell tolnom a jövő évre, tette hozzá. Másrészt, ha valaki belépne a műhelyébe, egyből felborulna a rendetlenség rendje a parányi, de nagy belmagasságú helységben. Most azonban meggondolta magát.
Látogatás a műhelyben
Bizonyosan szerencsések vagyunk, mert felkereshetjük a házaspárt Budapest szívében, a Városligeti fasoron található műtermükben. Megérkezésünket követően Gyémánt László arról kezd beszélni, hogy tizenkét éve használják az ateliert, de előtte „Káposztásmegyeren volt egy ugyanilyen szép műtermem”, ahova még az amerikai nagykövet is ellátogatott, hogy elsőként lássa azt a Mindszenty bíborosról festett portréját, amelyet Erdő Péter bíboros megbízására festett, és amelyet az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségén helyeztek el. „Káposztásmegyeren szerettem élni, még nem voltam Kossuth-díjas, de már a kerület díszpolgára. Huszonkét évig éltünk ott előző feleségemmel, Krisztinával, aki nem volt művész, harminchárom évvel volt nálam fiatalabb és egész életét annak szentelte, hogy én a festészetnek tudjak élni. Sokat utaztunk Amerikába, ilyenkor Edina lakott nálunk. Krisztina és Edina szerették egymást, igazi barátnők voltak, így érthető, hogy miért kellett nekünk egymásra találnunk a trauma után. Edinát már kislánykora óta ismertem, de csak, mint tehetséges festőnövendéket. Mióta együtt – pontosabban egyek – vagyunk, vettem észre, hogy ő volt mindig is a legtehetségesebb festőtanítványom. 1994-ben a káposztásmegyeri műtermemben festette azt a csendéletet, amire még azt hittem, hogy véletlenül sikerült, míg 2014-ben már a Városligeti fasoriban a Lady Halloween című szuggesztív képét. Utóbbitól egész éjjel nem tudtam aludni.”
Mielőtt átfuthatnánk a szürrealista és pop-art pályaindító kezdeteken, amelyek az 1960-as évek magyarországi képzőművészeti fenegyerekévé tették, majd az ikonikussá vált dzsesszképein, amelyekhez akkoriban fordult, amikor a Kádár-rendszerben sorra tagadták meg tőle a külföldi utazáshoz szükséges vízumot, és tiltották be kiállításait (Salvador Dalitól is volt meghívása), arra kér, hogy a jelenről beszéljünk. Nyáron ünnepelte a 87. születésnapját, hét éve már a Kossuth-díj birtokosa és számtalan önálló tárlata volt az elmúlt esztendőkben. „Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ennél nagyobb elismerésre már nem tehetek szert. Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz elképzelni, de én tudom bárkinek a munkáját úgy látni, mint független alkotást; még az enyémet is képes vagyok távolról szemlélni. A feleségem, Edina kiváló festő, viszont tizenhat évig nem élt itthon, ezért neki újra kell építenie a karrierjét. Ő valamikor a tanítványom volt, de az mára már nekem világos, hogy ha nem a feleségem lenne, a legjobb tanítványomként hivatkoznék rá” – magyarázza a faltól falig vásznakkal, rajzokkal és ecsetekkel telepakolt műteremben, az ablak előtt, KN95-szájmaszkban ülve. A festett portrénak többet kell felmutatnia, mint a fotóportrénak: a festmény – a portréműfaj mértékadóit, Velázquez vagy Rembrandt alkotásait alapul véve – a pillanat lenyomata. „Ha megnézem IV. Fülöp portréját, akkor mindent megtudok a spanyol királyról. Le van írva róla minden, mintha könyv lenne” – folytatja, hozzátéve, hogy a portré a festészet olyan területe, amely igazán nem tanulható. „Ez az adottság valakinek vagy van, vagy nincs. Ezt, ha van, lehet fejleszteni. Ha nincs, akkor nincs mit kezdeni” – szögezi le.
Ő még csak tizennégy
„Lacit tizennégy éves koromban ismertem meg. Szülővárosomban, Sárospatakon művésztelepet szervezett, tartott egy nyáron” – kezd bele megismerkedésük történetébe a negyvenhét éves Ardey Edina. „Gimnazista voltam, de már nagyon szerettem portrékat rajzolni és festeni, a szertárban festettem délutánonként görög szobrokat. A rajztanárom mondta, hogy egyvalakit felvesznek egy hónapra a művésztelepre, ahol együtt dolgozhat a Gyémánt László alapította Óbudai Festőiskola tagjaival. Ott mindennap dolgoztunk: portrét és csendéletet festettünk. Akkor már hallottam Laciról, pont abban az időben volt egy Találkozások című sorozat, ami a festőiskola életéből mutatott epizódokat. Nagyon boldog voltam, hogy tőle tanulhattam. Ez alatt az idő alatt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy az iskolájában szeretnék tanulni” – folytatja. Edina 1993-ban az Óbudai Festőiskola növendéke lett, ahol Gyémánt volt a mestere, aki a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállítása sikerén felbuzdulva hozta létre az intézményt. „Visszahúzódó voltam, nem mertem tőle kérdezni, bár így is nagyon sokat tanultam tőle. Mindig ő volt a példaképem”.
Gyémánt hallgat, figyel minket. „Amikor a festőiskolába jártam, nemcsak Lacit ismertem meg, hanem Krisztinát, a rajongott feleségét is, akivel jó barátnők lettünk. Amikor Laciék három hónapra Amerikába utaztak, akkor megkérdezték, hogy beköltöznék-e a műtermükbe erre az időre. Használhattam az ecseteket, a festékeket, sőt még a labort is, mert Lacinak volt egy fotólaborja is, és én fényképezést, meg laborálást is tanultam. Már eleve a tudat, hogy Lászlónak a festékeit használhatom és a műtermében dolgozhatok, felvillanyozott. Van is egy náluk festett csendéletem, amelyet mindig vittem magammal, bárhova sodort az élet. Emlékszem, amikor visszaértek Amerikából, Laci csak annyit mondott, hogy ez a festmény tökéletes, csak egy hibája van: pont azt a festéket használtam főképpen, amiből csak egy leheletnyit szabadott volna. A krapplakkot.”
1998-ban aztán a fiatal képzőművész is útra kelt: Münchenbe költözött. Gyémánt akkori és jelenlegi asszonya hosszan levelezett és telefonált egymással. Aztán amikor adódott egy lehetőség, hogy az 1986–94 között működött festőiskolának jubileumi kiállítást rendezzenek, újra felvették egymással a kapcsolatot. Ez nem sokkal azt követően történt, hogy elhunyt a festő támasza és ihlete, Krisztina asszony, akivel huszonkét évet töltött házasságban. (Emlékét ma a Krisztina-díj őrzi, amelyet múzsáknak ítélnek oda.) László és Edina három évvel később, 2014-ben házasodott össze.
Csak menet közben derült ki, hogy Edinának valami egészen különleges érzékenysége van, mert páratlan empátiával fordul afelé, akit megfest, jegyzi meg Gyémánt, miközben botjával a velem szemben lévő portréra bök. Generációk bálványa, Cserhalmi György, Kossuth-díjas színművész néz farkasszemet velem. „Tavalyelőtt festettem” – vágja rá a feleség. „Tavaly” – helyesbít a férj. „Szerintem tavalyelőtt” – ejti ki a két szót halkan Edina, amire Gyémánt beletörődve elismeri, hogy az „idővel egy kicsit bajban vagyok.” A festmény életre kel: a nagy színpadi-filmes bölény – kék pólóra vett barna színű, bélelt kabátban vagy kardigánban – ránk emeli a röntgenszemét. Nem csak minket, hanem egyenesen belénk lát. Fájdalmas tekintet.
„Kárpáti Tamás barátunk, a Premier magazin főszerkesztője és művészeti rovatvezetője kért fel, hogy egy cikkhez, amit Cserhalmiról szeretnének írni, fessem meg a portréját. Már több lapszámban szerepeltek művészportréim, például Petrik Andreáról, Fesztbaum Béláról és Sodró Elizáról készítettem egyet. Megkaptam a telefonszámát a művész úrnak, megbeszéltünk egy időpontot, és feljött a műtermünkbe, bár ez kritikus időszak volt, mert a betegsége miatt nehezen tudtunk időpontot egyeztetni” – ismerjük meg a felkérés és a találkozás körülményeit. A portréknál roppant fontos, hogy az alkotó személyesen beszélhessen az alanyával, még akkor is, ha országos hírű művészről van szó. Cserhalmi esetében másfél órás beszélgetés nyitotta a munkakapcsolatot. „A beszélgetéskor fogalmazódott meg bennem, hogy miként szeretném ábrázolni. Ez alapján készítettem róla néhány fotót abban a beállításban és megvilágításban, ahogyan a festményemen látni. Ez alapján festettem meg.”
A portré néhány hónap leforgása alatt elkészül, bár az időtartam nagyban függ attól, hogy kell-e lazúrokat használnia a festés során, mert ha igen, akkor hosszabb ideig tart a folyamat. Ha szénnel készít portrét, gyorsabban végez. Az olajfestékkel készülő portrék hosszabb időt vesznek igénybe, mivel meg kell várni, hogy egy réteg megszáradjon, és csak utána tudja felvinni a következőt. Visszakanyarodva a Cserhalmi-portréhoz, az utolsó ecsetvonások után nemcsak a művészeti lapban, hanem a Magyar Festészet Napja Alapítvány évente megrendezett országos kiállításán is szerepelt, a háromgenerációs kiállítás középgenerációs szekciójában. „Valamelyik képnek az a sorsa, hogy kiállításra kerül. Valamelyiket megvásárolják. Még látható a Hungarikonok-gyűjtemény új tárlata az Óbudai Társaskörben. Ott a Fegyáról, vagyis Jávori Ferencről, a Budapest Klezmer Band oszlopos tagjáról készített portrém kapott helyet” – teszi hozzá. Hát, az nem kifejezetten portré, szólal meg a háttérből Gyémánt, inkább kollázsban festetted meg. „Igen, a kottáit és a sapkáját dolgoztam fel ebben a kollázsban. Az említett tárlaton ki van állítva Nemes Jeles László és Röhrig Géza portréja is, amelybe a rendező Oscar-átadón viselt nyakkendője és a főszereplő sapkája-sálja lett beleapplikálva.”
Nem lehet önző módon élni
Gyémánt veszi át a szót: „Amit erről a pályáról tudni lehet, azt én tudom. Amikor Londonban és Bécsben éltem, akkor sem állt meg az élet: kint is festettem és ott is volt galériám. Mind a két oldalról ismerem a portréfestészet üzleti oldalát. A portréalkotás a múlt műfaja, az üzleti rész viszont kortárs dolog. Valójában a kvatrocsentóban nem voltak műkereskedők, hanem voltak a Lorenzo de’ Medici-féle mecénások. Most nem túl fényes a helyzet, de azért lehet boldogulni.” Arról, hogy éppen melyikük és mit fest, egybehangzóan azt mondják, hogy felkéréstől függ, hogy egy bizonyos portrét melyikőjük fest meg. „Laci azt tanította nekünk az Óbudai Festőiskolában, hogy soha nem szabad belefesteni a másik képébe. Neki volt egy olyan élménye, hogy az egyik tanára, még annak idején, belehúzott egy vonást a rajzába, ő pedig azt már nem folytatta tovább. Szóval, nálunk mindenki a saját munkáját festi.”
És hogy tudnak-e függetlenedni a másik munkamódszerétől? „Biztosan tudunk, legfeljebb programszerűen átbeszéljük a szakmai részt. Ha valamit észrevesz az egyikünk, lehetséges, hogy megbeszélés tárgyává teszi a képet, de másról nincs szó. A saját vásznunkat festjük” – magyarázza az idős mester. „Azt hiszem, nagy szerencsém volt a pályán. Kezdve azzal, hogy a világ legjobb rajztanára, Viski Balázs László volt az én rajztanárom, akinek a növendékeit a mai napig nemcsak meg lehet találni, hanem könnyű is felismerni, mert valamivel jobban tudják a szakmát, mint akik nem hozzá jártak. Kóka Ferenc, Lakner László, Konkoly Gyula, Veress Sándor László és Szabó Ákos úgy ismertek, mint akik feltűnően jól tudnak rajzolni. Balázsnak köszönhetem azt is, hogy megtanította, a tanárok azért nem tudnak segíteni, mert ahelyett, hogy rávezetnék a leendő művészt, hogy észrevegye az elkövetett hibát, inkább megmondják neki, mit javítson ki. Így nem lehet tanulni.”
Éppen ezért mindig azt tanácsolta a festőpalántáknak, hogy ne járjanak kiállításokra, mert az ott látottak az éppen érvényest tükrözik, holnapra viszont megváltozik a követelmény. „A mai divat szerint a művészek magukat akarják megtalálni és kifejezni. Az a művészet, ami engem a pályámon elindított, nem ez volt, hanem a múzeumok művészete, ami már több zsűrin átesett. A képet nem lehet centiméterre mérni, a kvalitás pedig könnyen vitatható. Ezért azt szoktam mondani, hogy olyan képet kell festeni, amit el tudok képzelni egy múzeumi falon” – summázza a művészet ide-oda csapongó útvesztőjében való boldogulást.
És hogy mi kell az értékálló portréhoz? Leginkább a kíváncsiság van kéznél. Az önarckép viszont külön terület, nem sorolható a portréhoz. „A portrét a megrendelés szüli: a megrendelő igényeit kell figyelembe venni, és azon belül kell művészetet alkotni. Az önarcképre ez nem igaz” – tudjuk meg Gyémánttól. Most mindketten dolgoznak, a mester elsősorban orvosportrékat fest, párja önálló kiállítási anyagon dolgozik, gyermek- és néhány művészportrét fest.
Egymás kedvencei
Ardey számára egy néhány évvel ezelőtt alkotott önarckép a legkedvesebb a férje által készített munkák közül. „Abban minden benne van, ami a Laci, valószínűleg ezért szeretem ennyire. Nemrég az ötven legjobb portréját bemutató album címlapján is szerepelt. Nehéz kiragadnom egy-egy festményt, de annyi biztos, hogy nagy hatást gyakorolt rám egy csendélete is, az Idő melléktermékei, amelyet két és fél éven át festett.” Gyémánt számára egy lidérces portré a legkedvesebb a felesége által jegyzett alkotások közül. „Amikor Edinával újra felvettük a kapcsolatot, az történetesen akkoriban volt, miután meghalt a feleségem, Krisztina. A műtermemben nyugodtan megfestheti a képet, amit kiállít az Óbudai Festőiskola jubileumi kiállításán, mondtam neki. Mikor jöhet, kérdezte. Holnap, feleltem, és ő tényleg jött holnap. Nekem el kellett mennem színházba, ő viszont maradt és festett. Amikor visszatértem, itt várt egy döbbenetes kép, a Lady Halloween. Csak annyit tudtam mondani, hogy itt már nem tudok mit kezdeni, egyszerűen csak lehetőséget kell adnom neki.”
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.