A „Kelet virága” és Corelli kapitány szigete

„Éjszakánként még felsóhajt a tenger…” – emlékeztem vissza az egye­temista koromban énekelt, kedves Szári Mihály karnagy által írott dalra, miközben a zákinthoszi éjszakában tengerparti erkélyünkön ülve a hullámok zúgását hallgattam. A reggel még párás táj estére kivehetővé vált, a távoli öböl partján élesen fények villogtak. A Jón-tenger Görögország nyugati partjait mossa, délre húzódó hét szigete közé tartozik Zákinthosz és Kefalónia. Előbbit a velenceiek nevezték el „Kelet virágának”, illetve Zanténak. Sajnos a sok szemét is virágzik a szigeten. Egyelőre nem találtak megoldást a megsemmisítésére, ne feledjük, mindössze négyszáz négyzetkilométernyi területről van szó. Felvetődött az a megoldás is, hogy a távozó turisták vigyenek magukkal egy-egy műanyag táskányi szemetet...

De mindezt feledtetni tudják az ortodox templomok, az olajfaligetek, a szőlőültetvények, a szép kis öblök, a tengerbe szakadó sziklák, az itt honos álcserepesteknősök (caretta caretta) látványa. Az interneten főleg a természeti szépségek felemlegetése olvasható, pedig Zákinthosz városka, a főváros is számos érdekességet rejteget. Jóllehet az 1953-as földrengés szinte a földdel tette egyenlővé, a múlt egyes értékeit az újjáépítés során megmentették. S hogy merre induljon az ember útnak? A szállodában, ahol sok magyar megfordul, a recepciós három fiókot kutatott végig, hogy egy várostérképet találjon nekünk. „Eddig nem kérték” – közölte lakonikusan.

Említésre méltó a település két múzeuma: a Bizánci és a Szolomosz Múzeum. Előbbiben a sérült temp­lomok ikonosztázait, ikonjait gyűjtötték össze, mentették meg. A földrengés okozta károkat ábrázoló hajdani fotók tanúsága szerint nagy munkát kellett végezni ehhez. A rendkívül gazdag kiállítás főleg a 16–19. század közötti időszak ikonfestő iskoláinak műveit mutatja be. A kiállításon két makett is látható: a földrengés előtti város és a színház épülete. A Szolomosz Múzeum a város nobilitásainak, híres embereinek állít emléket, többek között a névadó, Dionisziosz Szolomosz és Andrea Kalvosz 19. századi görög költőknek – kiknek mauzóleuma is itt látható – és a 20. század sokoldalú írójának, Gregoriosz Xenopoulosznak. Utóbbinak több műve zákinthoszi helyszínre íródott. Aki a múzeumokat szeretné „megtámadni”, annak nagy türelemre van szüksége. A nyitvatartási idők nem mindig láthatók az interneten, ha olvashatók, nem mindig aktuálisak; egyesek szerint a pandémia miatt még minden zárva, mások szerint csak délelőttönkénti látogatás lehetséges. Például a Szolomosz Múzeum kapuja melletti kiírás 9 és 14 óra közötti nyitvatartást ígért, távoztunkkor, 11-kor az őr bezárt, és elment. A görög mentalitáson túl kell tenni magunkat, ha élvezni szeretnénk a nyaralást.

Majd 40 fokos hőségben döntöttük el, hogy irány a Bohali! A város fölött őrködnek egy vár romjai. Régészeti leletek bizonyítják, hogy a prehisztorikus kortól folyamatosan lakott volt területe. Az egykori erődöt a – mindössze 21 évig uralkodó – törökök lerombolták, majd a velencei uralom alatt épült újjá. Ennek emléke a főkapu feletti kőoroszlán is. A britek a 19. század elejétől 1864-ig birtokolták, amikor is a Jón-szigetek Görögországhoz csatlakoztak. Vastag, süppedő tűlevélszőnyegen jártuk körbe az egykori erődítmény tekintélyes kiterjedésű területét. Kabócák hangja zsongott a levegőben, szorgos hangyák cipelték szerzeményüket bolyukba, a hely néptelen volt, csak egy-egy turista vetődött arra a párás melegben. Pedig megérte a panoráma! Fentről belátható volt a kikötő, a ringatózó vitorlások, a hatalmas, a Peloponnészosz-félszigetre közlekedő kompok, a rendezett szőlő- és olajfaültetvények. Az erődítmény környékén bóklászva is öreg olajfák törzsében gyönyörködhettünk. A város kikötőjéből messzire hangzott az induló komp kürtje. Másik hang is társult hozzá: a főteret – melynek közepén Szolomosz szobra áll – elárasztotta, vasárnap lévén, a templomból kiáramló ortodox katolikus szertartás hangja. Megfigyelhettük, hogy kicsi templomnál is biztosítják a kihangosítást az utcára.

A sziget körüli tengeri utunknál, a hajóra lépésnél „szigorú” ellenőrzésként le kellett adnunk egy kitöltött nyomtatványt védettségi állapotunkról. A hosszan kígyózó sor gyor­san átesett ezen az adminisztráción. A hajón nem kellett maszkot viselni, a távolságtartás pedig megoldhatatlan volt, mivel úgy vélem, több helyet adtak el, mint ahány ülőhely volt. A zsúfoltságért azonban kárpótoltak a látottak, s a három megálló. A Xigia-barlangokból kiáramló vízben úszva kérdezgettük egymástól: „Tényleg érzed a kénszagot?” A Kék barlangoknál a víz akvamarinkék színe üdítő volt.

A Smugger-Csempész-öböl magasló, fehér sziklái előtti rozsdás hajóroncs az egykori bűnös tevékenység gondolatával borzolta a kedélyeket. A tenger vize pedig mindenütt kristálytisztán fodrozódott. Szárazföldi élményünk volt több argasszi rom: egy híd maradványa, a brit uralom hagyatéka, egy rómaira hajazó vízvezeték és egy középkori lakótorony, ami mellett horribilis áron, egy tengerparti tavernában borozgathattunk volna. A szigetre érkezésünkkor kissé féltünk, mivel kedves, tengerparti szállodánk kontinentális reggelit ígért, és ezzel kapcsolatosan volt már mennyiségi és minőségi rossz tapasztalatunk. Itt azonban a tálcán átnyújtott reggelit – főtt és sült tojás, felvágott, vaj, sajt, lekvár, méz, pirítós, két szelet sütemény, croissant, gyümölcssaláta, kávé – egy ültő helyünkben nem is tudtuk elfogyasztani. Az ebédet, vacsorát az argasszi tavernák hosszú sorából kiválasztottban költhettük el. A figyelmes kiszolgáláshoz hozzátartozott az olívaolajos, oregánós, paradicsomos krémmel megkent pirítós előétel, lezáróként gyümölcs és egy kis dizsesztif ital. Mindez a cég ajándékaként. Mikor pincérünk megtudta, hogy másnap elutazunk, nagy szelet habos süteménnyel kedveskedett nekünk. Nem akartuk visszautasítani, bár a 40 fokos hőségben…

Kefalónia szigetét Zákinthoszról másfél órai kompúttal értük el. A Jón-tenger kegyes volt hozzánk, csak apró hullámok fodrozták a vizet, s elmerenghettem azon, milyen lehetett, amikor a görög mitológia szerint Odüsszeusz bolyongott e tájon. „Szigetünk gyöngyszem, ezért Odüsszeusz ideje óta a nagyok, hatalmasok, akarnokok és rettegettek játékszere. … Így vált örökös rablóhadjáratok áldozatává a híres sziget, a kitharajátékos Melapmposz szülőföldje, aki már időszámításunk előtt 582-ben első díjat nyert az olimpiai játékokon” – írja Louis de Bernières Corelli kapitány mandolinja című regényében a táj történetét lejegyző Jánisz doktor. Az angol író e művében emléket állított a II. világháborúban itt történt tragikus történelmi eseményeknek, s bestsellerével – a hírhedt történetek felidézésével – híressé tette Kefalónia szigetét. Még a tengelyhatalmakhoz tartozóan 1941-ben megszállták az olaszok. Harci cselekmények nem történtek egészen addig, míg Olaszország át nem állt a szövetségesek oldalára. Ekkor az itt állomásozó német erőkkel már ellenségként álltak szemben az olaszok. A németek – a genfi egyezményt felrúgva – a magukat megadó olasz katonákat nem hadifogolyként kezelték, hanem kivégezték őket. Tettük nyomának eltüntetésére az áldozatokat máglyára vetették, illetve a tengerbe dobták.

Mindenkinek ajánlani tudom a történelmet személyes sorsokon keresztül bemutató érdekes olvasmányt. Élvezhetjük, ahogy a kávézóban a királypárti, a kommunista és a liberálisan gondolkodó doktor naponta civódnak, de a bajban összefognak. Az akkori korszak vezetőinek vélt gondolatai is megfogalmazódnak, például Metaxász miniszterelnöké, aki 1936-ban ragadta magához tábornokként a hatalmat. Kiszolgálván Hitler és Mussolini érdekeit, hasonló diktatúrát kiépítve teszi fel magának a kérdést a háború közepén: „Miért hagyták hát cserben nemzetközi testvérei?”

S a diktátor döntött: „Ha háromszáz spártai kitartott ötmillió bátor perzsával szemben, akkor ő is képes lesz húsz hadosztállyal ellenállni az olaszoknak.” Megismerhetjük az egyszerű, fanatizálható görög fiatalok tragikus történetét is. A főszereplő, Corelli kapitány igazi olasz temperamentummal megáldott zenész, akit a doktor házában szállásolnak el. Lakójáról az a véleménye: „Egy megszálló igazán viselkedhetne valamivel méltóságteljesebben.”

A szigeti élet első része boldog semmittevésben telik, tervezgetésben: „Ha vége lesz a háborúnak – mondta Corelli –, hivatásos előadóművész leszek, és írok egy rendes, háromtételes versenyművet mandolinra és kamarazenekarra.” A doktor csinos lánya és a megszálló olasz kapitány között szerelem szövődik. Ezt a regényes szálat erősíti fel a 2001-ben készült film Penélope Cruz és Nicolas Cage főszereplésével. A befejezés is eltér a regénytől: a meggyötört szerelméhez a háború végeztével tér vissza a sokat szenvedett, de életben maradt kapitány. A forgatás itt, a helyszínen történt, s sok turista ezért látogat el e változatos tájak szigetére. Északon bozótok és ciprusfaerdők, délen murvás homokpadok, keleten Számi föld alatti tavai, nyugaton tengerparti sziklameredélyek határolják. Itt is nagy károkat okozott az 1953-as földrengés, a lakosok nagy része elköltözött biztonságosabb helyre. Csak egy északi falu menekült meg, nevének eredetéről a Corelli-könyvben ezt olvashatjuk: „Az 1082-es esztendőben egy Robert Guiscard nevű hírhedt normann báró megkísérelte elfoglalni a szigetet… A világ 1085-ben szabadult meg pimasz jelenlététől,… s azon kívül, hogy róla nevezték el Fiszkárdót, nem maradt más nyoma e földön…”

A sziget jó szelleme, csodatévője Szent Geraszimosz, a példamutató életet élő szerzetes mumifikálódott testét kolostorának templomában őrzik. A felnyitható ereklyetartóba bizakodó turisták tömege dobta be papírra írt kívánságait. Napja nagy ünnep, a hívők csodás gyógyulásokra várnak, karneváli hangulat kerekedik. Argosztolit, a francia királyi cipőt formázó sziget fővárosát védett öbölben alapították, vele szemben Lixouri, a régi központ található. Számi város közelében látogattuk meg a Drogarati-barlangot. Csodálatosan szép, ásványok színezte cseppkövek mellett elhaladva jutottunk le a nagy terembe (Sala Apotheosis). Ez a látnivaló előkelő helyet foglal el a görög barlangok sorában. Kiváló akusztikájának köszönhetően koncerteket is tartanak itt, a hangzást a világhírű görög szoprán, Maria Callas is kipróbálta. Kefalónia másik csodája a Melisszáni-barlang, a legendák szerint a nimfák lakhelye. Krisztus előtti időkből is találtak itt olajlámpásokat, Pán isten- és nimfa-figurákat. A barlang első részében meseszerű hangulatot áraszt a tó vizén visszatükröződő kék égbolt. A második, sötét terembe behajózva a különleges kőformációkban gyönyörködhettünk. A hangulatot emelendő a csónakosok időnként próbálkoztak az „O Sole mio!” éneklésével, bár e nélkül is csörrentek a pénzdarabok kitett kis dobozkáikban. Az ebédet az egyik kis öböl tavernájában, ringatózó vitorlások mellett költöttük el.

A pincérekről szó szerint szakadt a víz, de elismerésre méltó tempóban szolgálták ki az egyszerre bezúduló vendégeket. Engem Kefalónián is elbűvöltek a sziget part menti kis öblei, amelyek nem a tömegturizmust szolgálják ki.

Csermák Judit