Zöld, narancssárga vagy piros? Szabad, kötelező vagy tilos?

Mára azt is tudjuk, hogy a nemzetiségi iskolába járó gyerekek száma az átlagnál magasabb volt. Sajnos, a matekozás mellett a minisztériumnak nem jutott ideje arra, hogy azon is gondolkodjon, hogyan oktatjuk majd online az összeszámolt gyerekeket a második hullám alatt. Esetleg a harmadik hullám alatt. Vagy a sokadik alatt. És nemcsak az őszre összeszámolt gyerekeket, hanem minden iskolaköteles gyereket. Mert erre fel kell készülni. Oltóanyag hiányában felváltva leszünk on/off. Az előző tanév második koronaféléve alatt a kollégáim hatalmas odaadással és kreativitással dolgoztak. A hátrányos családból származó gyerekeknek házhoz vitték a feladatlapokat, mert ezek hozzájuk online nem jutottak volna el. Hónapokon keresztül túlóráztak, ötleteltek, motiváltak. Sokan a nyarat is végigdolgozták, hiszen több iskolában a nyári hónapokban próbáltuk behozni a több hónapos lemaradást.

Miközben tudtuk, hogy a vírus ősszel ismét támad. Szeptemberben először csak osztályokat, aztán már iskolákat is bezártak. Októberben először a művészeti és a középiskolák tértek át a távoktatásra, ma az alapiskolák felsőbb osztályai is csatlakoztak, s nem kizárt, hogy rövid időn belül az alsóbb évfolyamok tanuló is otthon maradnak. Egy vagy két hétig? Karácsonyig? Húsvétig? Ezt nem tudjuk, de a legrosszabb lehetőségre is fel kell, fel kellene készülnünk. Pontosabban fel kellett volna készülnünk. Még pontosabban, a minisztériumnak kellett volna felkészülnie. Mi, pedagógusok most is megteszünk majd mindent, hogy oktassunk, neveljünk. Ha szükséges, feladatlapokat nyomtatunk és másolunk. Ha kell, házhoz visszük a kitöltött lapokat, másnap pedig össze is szedjük, éjjel javítjuk.

Itt tartunk ma. Mi tartunk itt. Máshol vannak már jó példák. Országok, ahol nem egy világjárvány kellett ahhoz, hogy az eleve hátránnyal indulók ne maradjanak le még jobban az online világ nyújtotta információkkal, tudással rendelkezők mögött. Például a volt szovjet tagköztársaságban, Észtországban 1997-re már az ország minden osztályterme rendelkezett számítógéppel, 98-ra pedig már internettel is. A világon elsőként 2000-ben az észt kormány jelentette ki, hogy az internethez való hozzáférés alapvető emberi jog (csak úgy, mint az élelem és a menedék), aminek következtében még a legtávolabbi helyekre is eljutott az internet. Persze, ott a kormánykoalíció tagjai nem használták túszként a gyerekeket, mint nálunk Matovič Sulíkkal, Gröhlinggel szemben. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az oktatási intézményeinket sem készítettük fel a következő hullámra. Az egymásnak ellentmondó, naponta többször változó rendelkezések, határozatok,  Facebook-bejegyzések nem segítenek. A zöld, narancssárga, piros fázisra kiadott irányelvek mára mit sem érnek. Az igazgatók naponta órákat töltenek el keresgéléssel, hogy helyesen tudjanak dönteni, mert csak színes ajánlások vannak, de országos bezárás esetén életbe lépő konkrét cselekvési terv nem készült.

Mit kezdjünk a kijárási tilalom alatt az offline gyerekekkel? … Hány hétig lehet tömegével magukra hagyni gyerekeket, családokat? Azokat, akikről már tavasszal is tudtuk, hogy nem tudnak bekapcsolódni a távoktatásba.

Vannak tanárok, akik óránként felváltva tanítanak online, offline, közben kapkodva igyekeznek eleget tenni a különböző ajánlásoknak, tanácsoknak. Mert egyelőre csak az van. Szemafor. Felszerelés, pontos, közérthető információ, személyre szabott válasz, segítség nincs.

Nem volt elég idő, hogy az illetékesek kigondolják, kidolgozzák, megoldják.

Megint magunkra maradtunk.

Prékop Mária