Világító karácsonyi élmények a gyerekkorból

Nézzük először a történet személyes oldalát. Milyen karácsonyi emlékeid vannak a gyermekkorodból?

Egy pici faluban nőttem fel, az 1000 fős Királyréven, a Galántai járásban. Csodálatos emlékeim vannak, nyilvánvalóan ezek voltak a legszebb ünnepek. Még akkor is, hogy ha azt a tiszta szakralitást alig tudtam megélni vagy egyáltalán nem. Pedagógus szülők gyereke vagyok, és minket akkor nem engedtek be a templomba, ez tilos volt, de azért az apu mégiscsak elvitt 24-én vagy 25-én, megmutatta a kis Jézuskát a templomban. Ennyit engedett az akkori hatalom, de mást nem. 

Tehát misére nem mentetek.

Nem, az szigorúan tilos volt. A betlehemet meg azért nem anyuval néztük meg, mert ő volt a pedagógus, hanem apuval, aki asztalos volt. Azért nem szólt senki. Magáról a templomról ennyi emlékem van. A szakralitás nekem sokkal később jött, és tudatosan már. De emellett tradicionális, gyönyörű karácsonyaink voltak halászlével, sült hallal, karácsonyfával és mendikálással – mert az is volt, s nem halt ki ez a szokás, felelevenítették megint. A család egyébként nem énekelt együtt soha, de karácsony este a fa körül igen. És mint tudjuk, ahogy az ember öregszik, úgy jönnek elő a gyerekkori élmények, úgyhogy ezek most már nekem világítanak.

Mostanra jöttek vissza ezek az emlékek?

Igen. Erősek. Amúgy meg ez az egyik legszebb ünnepünk. A szeretetről szól, arról, hogy egy pillanatra megállunk, egymás szemébe nézünk. Egy pici ünnep, és aztán megint rohanhatunk tovább, rohanjunk is, hisz ez a dolgunk, nem baj ez, sőt… De akkor van egy kis csönd, egy kis pillanat. Szerintem enélkül sokkal szegényebbek lennénk. Egyébként most már mindenféle trendek vannak, és viharok dúlnak itt a fejekben Európában és bárhol a világon, de igenis, ünnepekre szükségünk van, hogy egyszer-egyszer megálljunk egy pillanatra. Már ezért is kár lenne, ha ezt a kereszténységet elengednénk, mert ez egy csoda. Ritka, ha az ember nem lehet otthon karácsonykor, zenészekkel egyébként előfordul. Otthontól távol a karácsonyt csak egyszer töltöttem, amikor katona voltam. Akkor még jobban tudtam érzékelni az egész hangulatot, mert nem voltam benne. Különleges volt a 24-ei este, amikor mindenki hazagondolt, de együtt voltunk a szobában. Huszonéves gyerekek voltunk, aztán mégiscsak valahogy összehajoltunk, és megtartottuk az ünnepet ott is, miközben tudtuk, hogy otthon van az ünnepi asztal.

Most egy decemberi koncertkörúton vagytok. Vágsellyén már felléptetek, de hamarosan Gútán és Komáromban is zenéltek. Ha visszanézzük a zenekar turnénaplóit, akkor a december sok évben hasonló fellépésekről szólt. A diszkográfiában pedig ott vannak a „Mendikaˮ és a „Mennyből az angyalˮ című lemezek, amelyek a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódnak. Hogyan lett a karácsony ilyen határozott motívum a zenekar életében?

Ez lassan jött, és évek alatt rakódott össze. Ezek szakrális népénekekből vagy írott dalokból álltak, mert karácsonyi dalokat, szövegeket, verseket is írtam. Ez egy-egy dal volt, majd lett belőle három, négy, aztán egyszer csak lemezzé állt össze. Mind a két album egy színtiszta karácsonyi anyag. Aztán a Kárpát-medence felfedezte ezeket az anyagokat, s azóta sokat hívnak minket karácsonyozni. Most már november végén, december elején végigkoncertezzük hosszú évek óta a Kárpát-medencét. A Mendika lemezen Törőcsik Mari mondta a verseimet. Koncerteken hihetetlenül szépen működik, ott a karácsonyfa, együtt várjuk a Jézuskát, Mária-anyácskánkat ünnepeljük. A helyi kórusokkal dolgozunk, eljönnek a csodálatos gyerekek, a fiatalok vagy a már nagyon régóta fiatalok, hiszen hagyományőrzőkkel is dolgozunk. Felléptünk helyi kultúrházakban, nagy templomokban, például a budapesti Szent István-bazilikában, ahova többször is nagy szeretettel hívtak. Az az igazság, hogy nekünk olyan karácsonyi koncertjeink vannak, amelyeken karácsonyi dalokat játszunk. Ez most viccesen hangzik, de nem mindig van ez így ezen a széles zenei palettán. Én azt mondtam, hogy ne legyen más anyag, egy olyan dal se legyen ezeken a koncerteken, amely nem a karácsonyról szól. Kinyitottuk a könyveket, megnéztük a gyűjtéseket, csodálatos, hatalmas zenei irodalom van erről, én is írtam dalokat. Így aztán nekünk a december egy központi hónap lett.

Milyen gyűjtéseket néztetek meg? Konkrétan a Kisalföldre vagy a szlovákiai magyar nyelvterületre vonatkozókat.

Én felvidéki gyűjtéseket néztem. Ág Tibor anyagaiba néztem bele én is, Gyula is. Éppenséggel a Youtube-on kevés  ilyen anyag van, tehát az embernek jobban bele kell ásnia magát az irodalomba. A net ehhez már kevés, ott szinte minden ott van, de apró részletességgel semmi.

A mostani turnénak jótékonysági jellege is van. Miről van szó pontosan?

Ahol föllépünk a Felvidéken, ott mi az iskolát vagy a helyi kórusokat támogatjuk a bevétel egy részével. És így aztán bárki, aki eljön a koncertünkre, és jegyet vesz, az nemcsak minket és a zenét, hanem az iskolát vagy a kórust is támogatja.

Beszéljünk kicsit a dolgok zenei oldaláról. Neked mint zenésznek van-e valamiféle különlegessége a karácsonyi népdalok zenei világának?

Nem mondhatnám, hogy ez ilyen értelemben különleges. Ha a népzenét nézzük, ilyen dalok születtek más alkalmakra is. Ami talán a specialitása, az az, hogy templomokból kölcsönöztek sokszor dallamokat. Az éneklésükkor nyilván van olyan érzés, hogy anno nem hegedűre íródtak, s nem is pásztorok szerezték. Nem ott született ez, hanem valahol a templom környékén. Ha egyébként erdélyi vagy csángó karácsonyi dalokat nézünk, akkor ott az ottani zenei mintára íródnak a karácsonyi dalok is. Nincs markáns különbség, nem is kell, hogy legyen.

Azok a dalok, amelyeket te szereztél, hogy álltak össze? Mennyire engedted magadhoz közel a népzenét és más műfajokat?

Nehezet kérdeztél. Én nem követek mintákat, én…

Ami jön?

Igen, ami jön. Aztán természetesen az jön, amilyen az én nyelvezetem. 

A zenei nyelv.

Nyilvánvaló. Nyilvánvalóan nem írok olyanból, amely terület számomra ismeretlen vagy keveset használom. Én alapvetően a komoly- és a népzenéből jövök. Ez volt a két vaskos iskolám. Bachot játszottam négy évig kizárólag, csak. A népzenét nem vettem komolyan, táncházakat játszottunk, az buli volt, komolyzenésznek készültem igazából. Bach hegedűre írt csodálatos anyagokat, szóló hegedűre. Én ezekbe beleszerettem, és fanatikusan gyakoroltam, ezeket játszottam. Közönség előtt sose. És természetesen a magyarországi 70-es, 80-as évek könnyűzenéje. Könnyűzenének mondják, de ott zseniális muzsikusok, szövegírók voltak, már akkor tobzódtak. Tehát eléggé tarka az a világ, ahonnan jövök. Az ember, amikor zenét ír, nyilvánvalóan ebből építkezik. De ez alapvetően ösztön. Nem ülök le úgy zenét írni, hogy most írok egy olyan régebbit, most olyan újabbat.

Azért kérdeztem, mert van, amikor a szerző kiragad valahonnan egy motívumot, és azzal dolgozik? 

Azt már feldolgozásnak hívják igazából. Úgy írok, ahogy jön, ahogy előtte mondtad, nem foglalkozom ezzel különösebben. Lényeg az, hogy legyen benne energia, és hogy megragadjon engem, természetesen! Nem iparból írok, nem kutatok közvéleményt, hogy majd mi tetszik a közönségnek, hiszen annak vagy tetszik, vagy nem, de alapvetően nekem kell, hogy „tessékˮ, mert ha nekem nem tetszik, akkor nincs értelme vele foglalkoznom, akkor nem lesz olyan ízű. És a közönség, amelyik szereti a muzsikámat, alapvetően azt várja el, hogy én szabadon gondolkodjak, mert úgy szeretett meg, és nem kért tőlem senki zenét, én magamtól írtam, és aztán ezt meghallották. A zenei szabadságomat nem akarták elvenni, ha elvennék, én már nem az lennék. Nem is adnám, meg nincs is értelme.

Most majdnem a stúdióban beszélgetünk. Min dolgozol? 

Én folyamatosan dolgozom, ha van megrendelés, ha nincs. Ha van egy zenei gondolatom, akkor eljövök, és felírom a merevlemezre. Ez nálam folyamatos munka, akkor is eljövök, ha nincs semmi ötletem. Mire ideérek, addig szétbontok valamit, ami nyers. Most már olyan mennyiségű félig kidolgozott vagy már befejezett dalom van… Egyszerre két-három projekt fut. A stúdiómunkám olyan folyamatos, mintha munkába járnék. Van egy jó nótám, van egy jó ötletem, húz, energia van benne, akkor hívok a Fambihoz, mondom, hogy jönnék ekkor, akkor, mikor van időd, és akkor eljövök, dolgozok. Ennyi. Ez fontos nekem, jól érzem magam ebben a munkában, s ami a legszebb, hogy reggel eljövök, s az üres papírlapra – ami ugye ma már nem papírlap – estére kerül valami. A semmiből születik valami, ez a legszebb ebben. Este megyek haza, egy dalkezdemény már ott van, pár hangszer már szól, aztán jövök másnap, harmadnap, egyszer csak kiteljesedik egy muzsika. A csöndből lesz egy zene. Hogy milyen, ezt eldönti a közönség, az idő meg én is, de ez már másodlagos. Az elsődleges nekem az öröm – még akkor is, ha a világ legszomorúbb dalait írom meg. Aztán ott vannak a koncertek, ami egy egészen más világ, ott másfél-két órában dől el az ember sorsa. Itt ketten ülünk hetekig, hónapokig, most már évekig, ez egy meghitt, nagyon intim dolog, az meg a deszkák, a világ, a fény. Nem vagyok exhibicionista, nagyon nehezen szoktam meg a színpadot, de most már megszoktam, sőt megszerettem. A Szarka Tamás és zenekara csodálatos zenészekből áll kívül és belül. Január 7-én megyünk ünnepelni az újévet a Művészetek Palotájába, a világhírű koloratúrszoprán énekesnővel, Miklósa Erika barátommal, a Danubia Szimfonikus Zenekarral, valamint a Hunyadi János Ének-zenei, Nyelvi Általános Iskola 60 tagú kórusával. Erre is nagy izgalommal készülök, több próba van, nagyon sűrű most a program, egy hétig nem is kerülök haza, ami ritka. Mindenki azt hiszi egyébként, hogy én soha nem vagyok otthon – Galántán lakom –, pedig sokat vagyok ott. Most fordul elő az, hogy egyszerűen nem tudok hazajutni. De ez jó, szép, majd úgy beesek a fa alá, mint egy ajándék.