Vészhelyzet?

A választások előtt úgy tűnt, a kardinális kérdés a „Smer vagy a jobboldal” lesz, és már rajzolódtak is a kényelmes, kvázi realisztikus forgatókönyvek. Aztán a választók másként döntöttek. Mondják, a választók egy része frusztrált volt, de hát a frusztrált választó is választó. A választási törvény meg egyébként sem ismeri ezt a kategóriát. Amit dobott a gép, az minden, csak nem kényelmes, ámbátor nagyon is realisztikus. Ezzel kell valamit kezdeni.

A kampány lőporfüstje elszállt, s vele a kampány lényegét képező érzelmekre és indulatokra hatás is a múlté. Maradtak a számok, s azok makacs dolgok. A köszönő kiegészítésekkel ellátott óriásplakátokról még önbizalommal telire photoshoppolt politikusarcok mosolyognak ránk, ám akinek komoly lapokat osztottak, az sokat öregedett ez alatt a pár nap alatt. A fejlemények iránt hivatalból érdeklődni köteles sajtómunkás és az érdeklődő választó csak kapkodhatta a fejét ezen egy hét alatt, hogy akkor most ki kivel igen, ki kivel nem, utóbb mégis, vagy mégsem.

A képviseleti demokrácia azon az illúzión alapszik, hogy a választók választott képviselőik útján, politikai erejükkel arányos mértékben gyakorolják a hatalmat. E választott képviselők a legjobb tudásuk szerint irányítják az országot, a nép, az istenadta javára. A rendszerváltás óta azonban ezt így, ebben a formában vajmi kevésszer tapasztalhattuk meg.

Olyannyira, hogy az ország negyven százaléka már el se ment választani. Azt még anélkül is elmondhatjuk, hogy az általános, politikusellenes hangulatra demagóg módon való rájátszással vádolhatnának bennünket, hogy a politika eltávolodott, elszakadt az emberektől. Részben ennek is a következménye a közöny, és a mostani eredményeket is szülő, fentebb említett frusztráció. Fontos, hogy ebben a helyzetben ne értékeljünk túl dolgokat, folyamatokat, illetve, hogy a politikusok se tulajdonítsanak önmaguknak nagyobb jelentőséget annál, amekkora megilleti őket.
Akármilyen koalíció áll is össze, a haza megmentőjének szerepében tetszelegve, sokadszor a kisebbik rosszat választva, önnön arcát vesztve, az elfogadhatón túli kompromisszumokat meghozva senki sem tündökölhet majd. Mert az ország nincs olyan helyzetben, hogy meg kelljen menteni. Ilyen utoljára 1998-ban volt, azóta nem.

A „bármit, bárkivel a kisebbik rossz érdekében” a pártok saját választói körében nem ad felmentést a politikai promiszkuitásra, aminek az egyik csúcsa kétségkívül az lenne, ha egy részben magyar párt a Smerrel és a magyarfaló Szlovák Nemzeti Párttal kormányozna, csak azért, mert a március 6. reggelére kialakult számsorból csak így lehet 76-nál többet kihozni. A hétvége politikusszájból legtöbbet kihulló kifejezése a felelősség volt. Felelősség az országért, annak kormányozhatóságáért. Ám az országgal és a választókkal szembeni felelősség nem mindig ugyanaz. Nehéz és fárasztó, nem utolsó sorban drága kampányon vannak túl a pártok.

Értelemszerűen elvetik az előrehozott választások gondolatát, hisz akkor ugyanezt elölről kellene kezdeniük. Ehhez a pénz, paripa, fegyver, és persze a humán erőforrás sem adott minden politikai alakulatnál. A parlamentbe jutott pártok a szakértői kormánynak sem barátai, hiszen akkor a végrehajtó hatalomból maradnának ki teljességgel, ami egyenlő a kidobott kampányerőforrásokkal. Ezt is látnunk kell a haza sorsáért érzett, hirtelen támadt, fenenagy felelősségérzet mögött, természetesen a protestpártok várható további megerősödése mellett. Az EU-s elnökségre való hivatkozás, mint a promiszkuitás legitimációja, szintén fals szirénhang csupán.

Ott van Belgium, amely a maga 541 napjával világrekordot döntött a „kormánytalanságban”, ez idő alatt szemrebbenés nélkül levezényeltek egy EU-s elnökséget is, különösebb problémák nélkül, és az ország sem omlott össze.

Szlovákiában most adott egy, a „megszokottnál” bonyolultabb politikai helyzet. Azonban olyan „vészhelyzetről”, amely szélsőséges megoldásokra hatalmazná fel a parlamenti pártokat, nem beszélhetünk. Nekik biztosan rosszabb lenne egy hivatalnokkormány és/vagy egy előrehozott választás. Az országnak nem biztos.