Veszélyes kísértetek a múltból

A hitleráj által emigrációba hajszolt német író „korparancsa” – hogy Fábry Zoltán pontos meghatározásával éljek – természetesen a fasiszta veszedelem, a közelgő világháború fenyegetettségét átélve született, mégsem állítható, hogy akár annyi évtized múltán, pusztán történelmi dokumentumnak minősíthetnénk. Érvényes napjainkban is, mert ugyan ki állíthatná, hogy a demokráciák európai világában a demagógia, a nemzeti önzés, kivált Európa „köztes területén”, azaz a volt szovjet érdekszférában, de akár az erős demokráciáknak tekintett országokban ne jelentkezne. Elegendő az olasz újfasisztákra hivatkozni, akik Mussolinit istenítik, és Berlusconi jóvoltából éppen nincsenek hátrányos helyzetben; ismerjük Jörg Haider nézeteit, amelyeket feltehetőleg Wolfgang Schüssel kancellár sem kedvel, ám a hatalom megtartása érdekében eltűri; és a közelmúlt friss eseménye, hogy Hitler egykori helyettesének, Rudolf Hessnek a náci érzelmű tüntetők rehabilitálást követelnek. És hát Tallinnban – a kormány és a köztársasági elnök tiltakozása dacára – azoknak az észt katonáknak (főleg SS-eknek) emeltek emlékművet, akik Hitler oldalán harcoltak, azzal az indoklással, hogy mégiscsak az észt nemzetért és a bolsevizmus ellenében hoztak áldozatot. Néhány napja pedig a horvátoknál volt kénytelen Stipe Mesić elnök tiltakozni, mivel annak a Mile Budaknak állítottak emléktáblát, akit 1945-ben háborús bűnösként végeztek ki; a faji törvények megfogalmazója – az ideológia mellett – meg is szervezte a fasiszta horvát államban a szerbek, a zsidók és a cigányok tömeges kiirtását. És ehhez a Budak-ügyhöz tartozik, hogy több mint száz horvát értelmiségi – a köztársasági elnökkel szemben – védelmébe vette azokat, akik az emléktáblát felállították, mert – úgymond – Ante Pavelić, a „poglavnik” és minisztere, Budak a „bolsevista” Titóval szemben a horvát nemzetet védte.

Ezek nem új jelenségek: a néhai Tudjman ugyanúgy hallgatólagosan tudomásul vette a nemzeti hősnek kikiáltott Pavelićet, mint ahogyan Ján Čarnogurský Tisót és bábállamát. És milyen szomorú, hogy Lengyelországban, a náci megszállás megannyi szenvedése után, ez a kirekesztő indulatú nacionalizmus feltámadhat. És botrányt provokálhat éppen a XX. század világ- és lengyel irodalmának egyik legnagyobb költője, a Nobel-díjjal is koszorúzott Czes#aw Mi#osz temetése körül. Az ultraradikális nézeteiről elhíresült lap, a Nasz Dziennik szükségesnek tartotta tiltakozni ama szándék ellen, hogy a 93 éves korában elhunyt Mi#oszt a krakkói pálos rendi kolostor kriptájába helyezzék örök nyugalomra: a lengyel Pantheonba, ahol a lengyel kultúra más nagyságai alusszák örök álmukat. Részint azért, mert Mi#osz 1946 és 1950 között a varsói kommunista kormány diplomatája volt, részint azért, mert nem volt hívő katolikus, részint pedig azért, mert litván földön látta meg a napvilágot, ezért litvánnak is tartotta magát. Ugyanilyen alapon persze a klasszikus Adam Mickiewicz ugyancsak kitagadható a nemzetből, hiszen ő szintén litvániainak vallotta magát. Persze Mi#osz lengyelül írt, és a litván szülőföld emléke olyasmi volt esszéiben, mint amikor egy magyar vagy román író erdélyinek vallja magát. „Lehet-e lengyel, aki litván?” – tette fel a hangzatos, hamiskodó, szándékosan hamisító kérdést a katolikus türelmetlenség. A választ II. János Pál pápa adta meg, akinek Mi#osz érdemeit méltató búcsúlevelét a gyászszertatást végző krakkói érsek, Franciszek Macharski bíboros olvasta fel a koporsónál.

Illendő azonban a saját portánk előtt is söpörgetni, mert – sajnos – van mit. Tisztelt kollégám, Tóth Mihály ezeken a hasábokon rendszeresen és helyesen bírálja azokat a kísérleteket, amelyek – ugyancsak nacionalista indíttatással – arra irányulnak, hogy az Egyesült Magyar Párt egykori elnökét, a fasisztává züllött deportáló és háborús bűnösként elítélt belügyminisztert, Jaross Andort rehabilitálják. És nem Jaross az egyedüli, akinek bűnös múltját egyesek a feledés homályába borítanák. Gondoljunk csak arra a kultuszra, amely néhány éve gróf Wass Albert körül kialakult. Irodalomértő nem gondolhatja komolyan, hogy az erdélyi szellemiséget a legmagasabb szinten nem Tamási Áron, gróf Bánffy Miklós, Salamon Ernő, Reményik Sándor vagy éppen – az élők körül – Sütő András képviseli. Róluk azonban mintha elfeledkeznének azok, akik a nemzet nevében oly hangosan követelik a szélsőséges politikai nézeteket képviselő Wass rehabilitálását.

És ne érezzem halottgyalázásnak, amikor egy szlovák író, Ladislav Ťažký úgy emlékezik Alexander Dubčekre, hogy Jozef Tiso társa-ságában „a szlovák nemzet mártírjai” közé sorolja? Ráadásul egy olyan nemzetközi konferencián, amelyet Dubček emlékének megörökítésére tartottak... Tiso kiszolgáltatta az országot a náciknak, még fizetett is a németeknek a deportált szlovák zsidókért, katolikus papként – a Vatikán határozott figyelmeztetése ellenére – az embertelenség képviselője volt. Dubček fegyverrel a kézben harcolt Tiso uralma ellen, bátyját Tiso pribékjei ölték meg, baloldali volt, kommunista, majd szociáldemokrata és nem utolsósorban „az emberarcú szocializmus” világszerte elismert harcosa. Azonos táborba állíthatók azon az alapon, hogy mindketten szlovákok voltak?

Ezek a jelenségek valóban a demagógia szabad garázdálkodásaként minősítendők – abban az értelemben, ahogyan erről Thomas Mann írt –, és visszaélve a nemzeti érzésekkel a nacionalizmust szítják. A demagógia nem tűri a minőséget. A nacionalizmus és a demagógia pedig édestestvérek. Ma már senki nem gondolhatja, hogy a kommunizmus kísértete járja be Európát, ahogy több mint másfél évszázada történt. Most a fasizmus árnyai kísértenek, hogy visszarántsák földrészünket a demokrácia épülő világából abba a múltba, amely majdnem végzete lett Európának.