„Veszélyben a haza!” – kiáltják

S persze az időszerű felismerés: a szélsőséges retorika iskolapéldájának beillő buzdítással Orbán Viktor győzelmet tudott szenvedni. Veszélyben a haza! – kiáltják néhányan, elfelejtve, hogy a veszély alapvető forrásai ők maguk.

Nem először vagyunk kénytelenek leírni: Európa lakosságának jelentős része komoly identitászavarban szenved. Nem keleti és egyáltalán nem posztkommunista sajátosság összetéveszteni az okot az okozattal. Régiók leszegényedése, városok közbiztonságának romlása, a nyugdíjrendszerek válsága emberi sorsokat érint – a polgárok megoldásokat, biztonságuk helyreállítását várják a politikai elittől. S mindezt úgy, hogy az a lehető legkevésbé legyen fájdalmas, könnyen lehessen diagnosztizálni s még könnyebben gyógyítani a bajokat. Arról nagyon nehéz tudomást venni, hogy önmagunk bajaiért valószínűleg leginkább magunk vagyunk a felelősek, sokkal egyszerűbb másokra mutogatni, összeesküvőkre, klientelista csoportosulásokra, netán zsidózni, bolsizni vagy éppen cigányozni, hiszen akkor a megoldás adott. Van ellenség, le kell győzni, és akkor eljő a Kánaán. S hogy a történelem során vajmi kevés alkalommal érkezett el az ígért Kánaán, arról hajlamosak vagyunk elfeledkezni. A psziché nemcsak a fájdalmat csillapító, humánus felejtést ismeri.

Itt van Duray Miklós ügye. A Fidesz-kampányban való részvételét értékelhetjük bárhogyan, e sorok írója sem volt elragadtatva tőle, a budapesti szereplését követő lépések sora viszont akár patológiás tünetként is kezelhető. A szlovák parlament egyes képviselői vizsgálatot kérnek, a Szlovák Nemzeti Párt egyenesen mandátummegvonásról és hazaárulásról beszél. Ugyanezen képviselői csoportok különösebb izgalom nélkül veszik tudomásul, hogy a szlovák törvényhozás valószínűleg alkotmányba ütköző módon 149 képviselővel működik. Az egyik honatya ugyanis egyszerűen nincs – nem is akármilyen okból. Büntetőeljárás elől bujkál, senki nem tudja, hol. De nem baj, ő a „mi kutyánk kölyke”, Duray meg ellenség. Ennyire egyszerű.

Mi és ők – a magyar választási kampány üzenete ugyanígy egyszerű. Mi vagyunk a jók, a nemzet igazi megmentői – ők a rosszak, akik meg tudták fertőzni a választók nagyobbik részét. „A jövő megtorpant” (nos, ezt a szemantikai abszurditást egy tisztességes magyartanár elégtelennel jutalmazza). Van a jó magyar meg a rossz magyar. A magyarság jövője a 15 milliós nemzetben van. Ez így igaz, csak az intonációval vannak bajok. Fals a hang, amely budapesti rezidenciákból üzenget a gömöri magyarnak, aki esetleg 50-60 kilométert utaztatja gyermekét magyar iskolába. De fals akkor is, amikor a somorjai szlovák iskola elsőseinek a fele nem tud rendesen szlovákul – vajon miért? De igazán akkor fals, amikor a szlovákiai magyar adlátus magyarázza a támogatásban eddig soha nem részesült kisdiáknak, milyen rossz, hogy most majd nem lesznek ösztöndíjak – ami egyébként sem igaz. A Magyar Királyi Televízióban elhangzottakat néha németre kéne fordítani – félelmetes szöveg lenne, egyben nagyon ismerős is. Tetszik, nem tetszik, a behaviorista pszichológusok óta tudjuk, hogy ami úgy hápog, mint a kacsa, úgy jár, mint a kacsa és úgy néz ki, mint a kacsa, az kacsa. Ha valaki a jövőbeni akcióképességre hivatkozva szervez polgárinak nevezett kiscsoportosulásokat, nem sokban különbözik a szalmakazalban cigarettára gyújtó kiskamasztól. Esetleg következményeinek mértékében.

Tizenkét évvel a rendszerváltás után félelmetes szindrómák jelennek meg a közéletben. A „haza” valóban veszélyben van. A „meg nem gondolt gondolatok”, az ellenségkeresés, a múlttal és az időszerű gondokkal való szembenézés hiánya, avagy az erre való teljes képtelenség – mind-mind olyan veszély, amelynek a végén újra és újra szenvedés, harag, rosszindulat és konfliktus lesz, mert vannak dolgok, amelyek mindig ugyanúgy működnek. Veszélyben a haza? Valóban, s még a veszély megfogalmazására sem kell új szavakat keresni: Thomas Mann a harmincas évek elején feltehetően világosan megfogalmazta. S egyike a nagyon kevés magyarnak, akik megértették, a végén lekomcsizott és lefélcigányozott József Attilának lett igaza a fehérek és az európaiak arányáról. De ezt Ady perc-emberkéi – a véres kardot hordozók – valószínűleg úgysem értenék...

A szerző a Szabad Európa Rádió munkatársa