Versenyfutás igazolványért

Feri bácsi személyesen adta át az első szent koronás igazolványt, a kedvezményezett éppen egy honfitársunk és családja lett, Orbán Viktor meg sajnálkozott, hogy neki ilyen sose lesz. A státusvita pedig folytatódik Szlovákia és Magyarország között.

Szencre vándorolt az első magyarpreukaz, ahogy felénk mondják. A további igazolványokért valóságos nagypolitikai hajsza indult meg: Duray Miklós már tegnap kézbe vehette sajátját. Folynak a találgatások, hányadik lesz Tőkés László, befér-e az első tízbe Markó Béla, megelőzi-e Bugár Béla Csáky Pált. Ha fogadóirodáinknak brit hagyományai lennének, a William Hill itteni kiadásában biztosan nagy fogadásokat lehetne kötni. Néha olyan érzés fog el, mint az átkosban, bár most, a népuralom idején már csak a 010-es, vagy a 100-as igazolványt szerezhetik meg maguknak a vezérek. Csak arra kell ügyelni, amire tanult kollégám figyelmeztetett: valóban kedvezményezettjei, ne túszai legyünk a kedvezménytörvénynek. Mert egyelőre úgy tűnik, ez utóbbi fenyeget. Pozsony ugyanis taktikát változtatott: nem mondja meg, pontosan mi a baja a kedvezménytörvénnyel, csak dünnyög, elvekről beszél, lassítja az egyezkedési folyamatot – amely amúgy is késik, mint a magyar foci eredményei. Sőt, Jaroslav Chlebo külügyi államtitkár kertelés nélkül bejelentette, neki, mármint a kormánynak, mármint az országnak nem érdeke a megegyezés. Budapest meg ettől begörcsölt. „Ha előrelátó csecsemő lettél volna” – énekelte hajdanán a Sziámi, de tovább nem folytatom, mert a második sor túl morbid befejezés lenne egy ilyen kisstílű politikai játékhoz, amelynek már csak mellékzöngéje, hogy telefonon fenyegetik az első magyarigazolvány tulajdonosát. A sötétség soha nem fogy el.

A Bántsuk többet Schustert opust ezen a héten az alkotmánybíróság folytatta. Eltörölte a közjogi méltóságok gyalázását tiltó cikkeket (kivéve a súlyos sértegetést); ezentúl mindenki a büntetés réme nélkül kimondhatja, amit gondol elnökünkről, ha képes sértegetések nélkül nyilatkozni tevékenységéről. Néha én is visszafogom magam. Talán egyetlen intézmény van ebben az országban, amely nem támadja az államfőt: maga az elnöki hivatal. Azért érdekes, hogy több mint tizenkét évnek kellett eltelnie a rendszerváltás után, hogy egy 1961-ben született vérbeli diktatórikus törvény érvényben lévő cikkét eltörölje az alkotmánybíróság, mert a parlament ehhez gyáva volt. Tiszta röhej, hogy jogrendünkben tegnapelőttig gyalázkodásnak hívták, ha valaki véleményt mondott arról, aki neki köszönhetően költheti azt a pénzt, amelyet adójából adtak össze. A fene se tudja, örülni kell-e talárosék döntésének, vagy vegyük úgy, hogy végre elkezdődött valami. Mindenesetre finoman fogalmazva nincs lelkiismeret-furdalásom Schuster álmatlan éjszakái miatt. Közben az is kiderült, már a gyermekeket is óvni próbálják az elnöktől: újévi beszédét ugyanis csak hét éven felülieknek ajánlotta a Szlovák Televízió. A közszolgálat, az közszolgálat.

Rendőreinknek minden eddigi teljesítményüket sikerült alulmúlniuk a héten. Két gázolás, három halott a mérleg, ki tudja, hány kupica közreműködésével. Általában – mindegy, hogy demokrácia vagy totalitárius rendszer – a rendőrgyilkosságot sokkal szigorúbban bünteti a törvény, mintha gyalogpolgárt gyilkolnának. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a büntetés, ha rendőr gázol el „gyalog” polgárt.