Végképp eltörölni

Sokan gondolhatják, felesleges erre pazarolni az energiákat, miközben az emberek továbbra sem élnek sokkal jobban az országban, a fiatalok kénytelenek kivándorolni a rendes megélhetés végett, délen nincsenek rendes utak, sem vonatjáratok satöbbi. Valóban, van egy erősen szimbolikus vonulata is a történetnek, amely arról szól, mennyire érett a demokrácia ebben az országban, meg tudja-e fékezni a társadalmi nyomás a politikai hatalmat, vagy sem. Ezt a vonulatot azonban nem lehet elválasztani a gyakorlati következményektől, amelyek mindennapi életünkre is kihatással vannak. A mečiari amnesztiák a legrosszabb hatalmi mechanizmusok gátlástalan alkalmazásáról szólnak, és ezek között a mechanizmusok között ott van minden normális, a hatalommal szemben végzetes kompromisszumokra nem hajlandó állampolgár megfélemlítése, elnyomása, és olyan korrupciós mechanizmusok, amelyek Szlovákiát a keleti oligarchikus rendszerekhez teszik hasonlóvá, és elriasztják az országból azokat a befektetőket, vállalkozókat, értelmiségieket, akik élhetőbbé tudnák tenni a hétköznapjainkat.

A sebek egyáltalán nem forrtak még be: František Gaulider egykori parlamenti képviselő halálának rendkívül furcsa körülményei is azt mutatják, a húsz évvel ezelőtti események okozta zavarok ma is elevenek. Mintha ennek a halálesetnek is meglenne a maga komor szimbolikája, azt mutatva, míg a mečiari korszak haszonélvezői ma is vígan élnek, vagyonosak és kedvteléseiknek hódolnak, mint akik jól végezték dolgukat, addig azoknak, akiket húsz évvel ezelőtt mellékvágányra állítottak, máig a bizonytalanság az osztályrészük. Félelmetes, hogy akik szembeszálltak velük, azokat vagy elűzték, vagy az őrületbe, esetenként a halálba kergették, és ennek még mindig nincs vége. Ahogy az is félelmetes, ahogy például Igor Matovič azonnal élősködni próbál a volt politikus Gaulider tragédiáján, és politikai tőkét próbál kovácsolni belőle: ha nem lenne meg az általános bizalmatlanság légköre az országban, akkor a megoldásokkal nem szolgáló, csak saját politikai színházát fenntartó Matovič sem rúghatna labdába. Matovič azt is írja, visszatértek a kilencvenes évek, ami így nem pontos. A kilencvenes évek nem tértek vissza, csak egyelőre még nem zárultak le. Most viszont megvan az esély, hogy lezáruljanak. Ha a koalíció most nem rontja el, akkor van esély arra, hogy átlépje az előző Fico-kormány árnyékát. Ha azonban nem tudja úgy hangolni a történéseket, hogy az amnesztiákat tényleg eltöröljék, és mindent megtegyenek a bűnösök megbüntetéséért, még azok is hátat fordíthatnak a kormánynak, akik eddig nem tartották ezt a kabinetet egy szánalmas ripacstársulatnak.

Nemcsak a kormány próbája azonban ez a mostani, hanem a civil társadalomé is. Néhány hete irigykedve figyeltük a romániai eseményeket, amikor kitartó utcai demonstrációkkal késztették meghátrálásra a kormányt a felvilágosult tömegek (igen, ez a szókapcsolat nem feltétlenül oximoron). Az első lépéseket már mi is megtettük, az, hogy az amnesztiák ügye ismét ennyire nagy témává vált, a társadalmi nyomásnak is köszönhető, és ez egy nagyon pozitív eredmény. Most nem szabad visszakozni. A felmérések megmutatták: az emberek le akarják zárni a kilencvenes éveket, el akarják söpörni Mečiar bandáját. Ha most nem tesszük meg, akkor ez már alighanem örökös traumája marad ennek az országnak, és egyre többen fogják úgy gondolni, a bűnök errefelé nem járnak együtt a bűnhődéssel.