Vazul és a szlovákok

Amikor a 19. században az első komolyabb szlovák kísérletek történtek egy saját nemzeti történelem főbb fejezeteinek megkomponálására, általában egy eléggé tiszta sémát követtek a szlovák értelmiségiek: eszerint volt egy dicső nagymorva múlt ezer éve, valamint egy 18–19. századi nemzeti újjászületés, a kettő között pedig nagy űrként tátong a magyar uralom időszaka. A szlovák történelem korai „narrátorai” közül ki-ki vérmérséklettől függően minősíti a magyar évszázadokat ezeréves elnyomásnak, történelmi pechnek, vagy a sors büntetésének a morvák közti széthúzás miatt. De ettől függetlenül a nagy többség osztotta Ľudovít Štúr, a szlovák nemzeti mozgalom legnagyobb 19. századi alakjának lakonikus megjegyzését: „Ettől kezdve nincsen saját történelmünk”.

Mégis, már kezdettől születnek és keringenek olyan szlovák történetek, melyek a szlovákság Magyar Királyságon belüli továbbélésének (és valamiféle különállásának) mítoszát próbálják építeni. Ezek például előszeretettel titulálják szlováknak Szent István legendabéli hadvezéreit, Hontot és Pázmányt. Legújabban viszont egy olyan mítosz megerősödésének vagyunk a tanúi, miszerint a honfoglaló magyarok belső harcaiban a morváknak, azaz a szlovákok őseinek kitüntetett szerepük volt.

Ilyen fajta bonyolult (és korabeli forrásokkal alá nem támasztott) történetmesélés korábban a közbeszédben nem volt erősen jelen; most viszont sajnos a lehető legbefolyásosabb helyen, a 2011-ben kiadott szlovák gimnáziumi történelemkönyvben bukkan fel. Eszerint a 10. században Géza fejedelem testvére, Mihály, Nyitrán székelt, ahol „megnyerte magának a szlovák nagyurakat”, és közösen építették ott a kereszténységet. Őt Géza fejedelem mozdítja el, félve hatalma növekedésétől. A térséget aztán Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem betörésének köszönhetően újra Mihály leszármazottai, köztük Vazul birtokolhatta, akit csak a lengyel fennhatóság kiszorítása után tudott Szent István elmozdítani, bebörtönözni és megvakítani. A történelemkönyv interpretációja szerint tehát az Árpád-ház Gézával és Szent Istvánnal szemben álló ága a morva fejedelemség maradványaiba fészkelte be magát, és a nyitrai szlávok alkották volna hatalmi bázisukat. A korai Árpád-ház belső ellentétei így „etnikai színezetet” kapnak.

A rossz hír mindebben az, hogy a magyar történész szakmának már eddig is számos jogos és alapos fenntartása volt a morva-szlovák kontinuitással (semmi komoly jele nincs a szlovák nemzeti tudat kialakulásának a török kor előtt), és most a frontok szembenállása még erősebb lett, a kora középkor egyébként is fárasztóan meddő vitaterepe még süppedősebbé vált. Bizonyíthatatlanságuk miatt pedig az ilyen történetek feltehetően csak a szlovákság történelmi frusztrációját fogják növelni, a történész szakma energiáit pedig a középkori és török kori szláv-szlovák etnikai fejlődés sokkal izgalmasabb területéről vonja el.