Vakrepülés

Azon gondolkodtam, hogy ha már jön a karácsony, és vele az elvonulás a világ elől, mit nézzek majd meg nagy bezárkózásomban, lélekmelengető, szélesvásznú balzsam gyanánt.

Lelki szemeim előtt hirtelen egy olyan repülőgép tűnt fel, mint az Airplane! című, 80-as évekbeli komédiában, tudják, amiben Leslie Nielsen is játszott. Az én repülőgépem egy tomboló vihar kellős közepén, iszonyatos villámcsapások közepette zúg az ismeretlenbe – az ember azt sem tudja, hol van a fent és a lent, a jobbra és a balra, csak a sötét fellegek kontúrjait villantja fel néha a fülsiketítő robajlással becsapó istennyila. Az utastérben az utasok egyik fele szitkozódik a vihar miatt és a pilótákat teszi felelőssé, a másik fele imádkozik, hogy ne zuhanjon le a gép. A pilótafülkében egy olyan fickó ül a botkormány mögött, aki ugyan bevallja, hogy igazából nem pilóta, de állítja, ő ért hozzá a legjobban. Körülötte többen tolakodnak, és folyamatosan kritizálják, de emberünk nem engedi ki a botkormányt a kezéből, csak visszakiabál, hogy ha ti jobban tudjátok, akkor tessék, csináljátok!

Közben a valódi pilótákat valaki bezárta a gép konyhájába: hiába kiabálnak kifelé, mintha csak minden második szavuk jutna el a pilótafülkében nyomakodó tömeghez – illetve csak azt hallják meg, amit akarnak. Ezt a valódi pilóták is megunják egy idő után, és már csak minden második szót mondják ki – ebből aztán még nagyobb kommunikációs káosz kerekedik, miközben a repülőgép rázkódik, és az fenyeget, hogy mindjárt szétesik.Időközben a botkormány mögött ülő, mindent legjobban tudó álpilóta elsírja magát, és azt mondja, ő már nem akarja vezetni a gépet, de közben görcsösen szorítja a botkormányt, és amikor az egyik, eddig viszonylag nyugodtan viselkedő ember a háta mögül azt mondja neki, hogy akkor adja át másnak a gépet, halálosan megsértődik.

Az utasok között eközben lázadás tör ki, sokan nem akarják bekapcsolni a biztonsági övüket, nem akarják felvenni az oxigénmaszkot sem, néhányan pedig azt magyarázzák, hogy tulajdonképpen nincs is vihar, meg egyébként is, nem is repülőgépen ülnek, ez csak a kormány átverése. Mások a csomagjaikat féltik, amelyek közben potyognak ki a repülőgép félig kinyitott csomagteréből – az álpilóták odabent ugyanis nem tudják eldönteni, vajon nyitott vagy zárt csomagtérrel biztonságosabb a repülés, ezért úgy döntenek, félig nyitják ki az ajtót. Valaki ugyanezt suttyomban megteszi az utastér ajtajával is. Egy fickó, fura szerkezettel a fején odasúgja a botkormányt szorongató álpilótának, hogy neki mindegy, mit csinál, csak az első osztályon legyen elég hideg a pezsgő, és ne fogyjon ki a kaviár – majd elvonul két dekoratív nővel a gép hátsó traktusába.

Így repül a gép, megállíthatatlanul, ki tudja, hová. És ahogy távolodik a kamera, látszik, hogy a viharzóna vége már nem is lenne olyan messze – de ahogy az álpilóta rángatja a botkormányt jobbra-balra, a gép folyamatosan kanyarodik valamerre, leginkább vissza a villámokat szóró fellegek közé.

Igen, ez az egész tényleg nagyon erősen emlékeztet a Leslie Nielsen-féle Airplane!-re. Azzal a különbséggel, hogy az a film legalább vicces volt. Azt hiszem, mégis inkább a Reszkessetek, betörőket nézném.