Vad fehér harcos

És eszembe jut róluk Vájti macska, aki egy időben mindig átjött a szomszédból, leheveredett a nyugágy mellé, kéjesen nyújtózkodott, ásítozott, mosakodott, pislogott, majd lehunyta a szemét, mintha aludna. De a füle, mint két radar, finoman mozgott, s ha megrezzent valami, ő máris felnézett. Észlelt valamit, aminek észleléséhez az én érzékszerveim tompák, s két hatalmas ugrással a kert végében termett. Gyönyörű, olimpiai aranyat érő ugrások voltak ezek, egy karcsú test két lendületes fehér villanása – merthogy Vájti fehér, azért is kapta ezt a nevet –, hangtalan földre érkezéssel. Leó bácsi, az oroszlán rokon is tapsolt volna nekik, ha látja...

Akkor Vájti még fiatal kandúr volt. Csak úgy áradt belőle az erő. Ruganyos mozgással, enyhe nemtörődömséggel sétált végig a kerten. Egy törékeny vörös cica titokban lesni szokta, én meg őket lestem, titokban. Bár szerintem Vájti tudott rólunk, de tunyán ignorált bennünket, jól van, csajok, ha ez nektek örömet okoz... Estefelé a vörös mindig előmerészkedett, felpillantott az ablakra, ahonnan leselkedtem, aztán lassan Vájti után lopakodott. Ha Vájti megállt, ő is megállt. A vörös minden alkalommal tisztes távolságból figyelte Vájtit, az emberi világban erre mondanánk, hogy alárendelten viselkedett, vagy még jobb, hogy alázatosan. Aztán egyszer Vájti hátrapillantott. Akkor a vöröske nyávintott egyet, gyenge, odaadó hangon. Vájti nem szólt, elfordította a fejét. Elindult, látszólag ügyet sem vetve a vörösre, az pedig engedelmesen ment utána, mint egy jólnevelt szűz, bár biztosan nem volt az, mert többször is végignéztem a randizásukat. A templomkert előtt utolérte Vájtit, aki megengedte neki, hogy csatlakozzon hozzá, de csak olyan hányavetin, mint aki kegyelemből, sajnálatból tűri meg a másikat, aztán együtt eltűntek a természet lágy ölén.

Igen, ez még akkor volt, amikor Vájti ereiben nyargalt a tigrisvér. De ma tizennyolc éves. S megható figyelni, mivé lett kertem vad fehér harcosa, egerek írmagjának kiirtója. Csipás szemmel, lelassult mozgással közeledik, kihunyt a tűz, bal mellső lábán mély seb. Egy kóbor macska a saját teraszán támadta meg, miközben a saját granulátumát fogyasztotta a saját táljából. S Vájti már nem volt képes megvédeni az ételét, sőt, az életét is alig. A gazdasszonya papuccsal kergette el a betolakodót, akinek közben még volt energiája felzabálni Vájti ételét, és még a lábába is beleharapott, csontig mélyesztve ifjú fogait a szegény öreg húsába.

Vájti egykedvűen fekszik. Miközben gügyögök neki, rám pillant, mintha azt mondaná, mit sajnálkozol, ez van, ilyen az öregkor, ha eljön.

Te kedves, bölcs Vájti, ugye, ez csak a macskáknál van így?