Úttörők

Ezek persze csak szónoki kérdések. Eszemben sincs összefüggést keresni a pillanatnyi politikai érdekeket szolgáló nyilatkozatok egymásnak ellentmondó állításai között. Maguk az érintettek is tudják, hogy nincs. Nemzedékek nőttek fel azon a tézisen, hogy a déli régiók felzárkóztatásának elengedhetetlen feltétele a gyorsforgalmi út. Teljes volt a konszenzus. Volt. Mert a megvalósulás szakaszában néhányan közülünk eszmei fekvőrendőröket helyeznének el az épülő sztrádán: felgyorsítja az asszimilációt, ellepik a magyar tömböt a gyüttmentek, ide az utolsó kenetet!   Hova-hova ilyen halálos tempóban? Elismerem, nehéz átkeretezni ezt a kommunikációs játékteret, nekem is főne a fejem, ha történetesen tanácsadó lennék. Vajon hogyan visszacsalni saját térfélre a labdát, hogy idővel (majd, egyszer) az én csapatom szerezzen a magyar közösség számára gólt? És ha még mindemellett nyelvész is lennék, mondjuk szociolingvista, még nagyobb bajban lennék. Nincs az a pénz, amivel rá tudnának venni, hogy szembemenve a szakmámmal a fő mumust dobjam be a diskurzusba. Hatékonynak hatékony. De megéri-e ossziáni ritmusokra hangolni a szurkolótábort akkor, amikor a játékszabályok is betarthatók? A nyelvvesztés (egyén), a nyelvcsere (közösség) folyamatairól könyvtárnyi szakirodalom született. Sokat tudunk arról, hogyan zajlik. Hogy mit és hogyan lehet tenni ellene. Hogy nincs általános ellenszer, esetről esetre kell megnézni az okokat. Hogy az embereket kell segíteni, mert ők beszélnek, nem a nyelv. És hogy a két nyelv között billegőknek akár egy gellert kapott, véletlen pöccintés is elég. De ránk férne egy szociolingvista politikus! Tízezreket nyerhetnék vele. Nem zsetonban.  Szerencsére csak egy civil jegyzetíró vagyok, aki, megtartva a honi közbeszéd vernakuláris nyelvének retorikáját, nyugodtan lehet a kérdésben maradi. Egy út van előttünk: az út. Ami veszélyes. Sokan vesztik életüket közúti balesetben. Mégis mehetnékünk van. Munkába, hivatalba, kórházba, intézkedni. Ki érti ezt? Egy vajdasági kortárs író szavaival élve: az embernek lába van, nem gyökere. Menekült már családostul háború elől, tudja, mit lehet felpakolni egy teherautóra. De most, hogy így eszembe jutott Bozsik Péter, mégiscsak sajnálom, hogy nem vagyok tanácsadó. Micsoda zúzós író-olvasó találkozókat tudna tartani az asszimilációnak kitett csallóközi falvak kocsmáiban! Nem egy szokványos megoldás, de új időkhöz új dalok is tartoznak. Péter a billegők nyelvén is tud beszélni a primordiális nemzeti önszemlélet halálkanyarjairól, végzetes útvesztőiről.