Úton-útfélen

Kanyargós az út, lassan vezetek, vigyázva. Nem szeretném az árokban végezni. Nem is vagyok egyedül, utasaim vannak, értük is felelős vagyok, hát csak lassan, nyugodtan. Az út mentén kerékpárosok erőlködnek, lihegve birkóznak meg a kaptatóval. Lassítok, beláthatatlan a pálya, nem előzhetem meg a kitartó sportembereket, elsodorni sem szeretném őket. Csigalassan veszem a kanyart, s végre van hely kényelmesen elhaladni mellettük. Két néptelen kanyar után újabb biciklisták, megint le kell lassítanom, a helyzet ugyanaz, mint az előbb. Kicsit morgok, nem haragosan, inkább csak hogy teljen az idő. Minek bicikliznek ott, ahol ösvény sincs a számukra, az autós meg vánszorogni kénytelen miattuk? Üssük el őket, szólal meg a mögöttem ülő hatéves kislány, a legtemperamentumosabb utasom. Azt nem lehet, ezek nem kuglibábuk, nem gurulhatunk csak úgy közéjük. Üssük el őket, erősködik a kislány. Nyugodtan megmagyarázom, hogy ha elütnénk őket, meghalnának szegények, aztán már csak a túlvilágon taposhatnák a pedált. Nem számít, bizonygatja a gyerek. Ha megsérülnének, engem börtönbe csuknának, és ki se eresztenének többet, próbálom a problémát a személyes érdek felől megközelíteni. Nem számít, közli velem közönyösen a gyerkőc, akkor is üssük el őket. Előttem feltűnik egy újabb kerékpáros, lassítok, beveszem a kanyart, az egyenes útszakaszon szabályosan áttérek a másik, üres sávba, meg előzöm. Ezt se ütötted el,

méltatlankodik a kislány, akinek szemében erősen fogyatékosnak számíthatok, ha még egy ilyen egyszerű művelet végrehajtására is képtelen vagyok.

Nem magyarázkodom többet, nincsenek újabb érveim, a szülei meg úgyis hallgatnak, hát én neveljem meg a mások gyerekét? Lassítok, kerülgetem a bicikliseket, mint a hímes tojást, és inkább még viccből sem morgok többet. Hazáig úgyis van min törnöm a fejem, eltelik vele az idő. Agresszív ez a gyerek és részvétlen. Ugyan vajon miért?