Uniós „megoldások”

Kemény olasz pozíciófogással indult a brüsszeli EU-csúcs, és nagyszerűnek beharangozott eredménynyel ért véget. Miközben úgy látszott, teljes csőd fenyeget, persze, ezt szokás szerint sikerült elkerülni. Ha a csúcsról távozó miniszterelnökök és államfők nyilatkozatait olvassuk, olyan érzésünk támad, mintha mindenki a számára legtöbbet hozta volna ki a találkozóból. Az olaszok úgy látják, végre nincsenek egyedül, a franciák szerint nyert a szolidaritás, az osztrák kancellár szerint szó sincs már a kvótákról, akinek pedig a külső határok védelme volt fontos, az most ennek a megerősítését ünnepli.

Már csak e rövid felsorolás alapján is bűzlik valami, hiszen homlokegyenest ellenkező érdekekkel érkező vezetők csaptak össze, a végeredmény pedig egy kompromisszumos win-win. Mi is az eredmény? Nincs kötelező menekültelosztás, nincsenek külső hotspotok (befogadó központok), az érkezők kérelmeit belső menekültközpontokban bírálják el. Ez a nagy wasistdas?

Gyakorlatilag eddig is ez volt. A külső határvédelem szigorodott, ám a tengeri útvonalakon ez eleve problémás. Az ide érkezők elosztására nem volt mechanizmus – illetve lett volna: a kötelező kvóták, de az életszerűtlen volt, és senki sem tartotta be. Aki akart, az segített – ennyi. Most ugyanezt írták alá. Aki akar, önként, tagállami felajánlás alapján központokat hoz létre.

Amíg lesz elég önkéntes felajánló ország, addig működni fog a mostani egyezség, ám több mint valószínű, hogy hónapokon belül kifullad a történet. Ha ugyanis az EU tele lenne „önkéntes” tagállamokkal, akkor eleve nem alakult volna ki a mostani feszültség. Ezek alapján úgy tűnik, a csúcstalálkozó elsősorban az otthoni feszültségek levezetését szolgálta. A most bemutatkozó olasz miniszterelnöknek keménynek kellett mutatkoznia, a viszonylag friss osztrák kancellárnak szintúgy, Angela Merkelnek odahaza tűzoltást kell végeznie a kormánykoalícióban. A mostani egyezség arra jó, hogy mindenki saját csomagolásban rakhassa a kirakatba.

A probléma gyökerére viszont nem megoldás. Merkelnek igaza van, hogy ehhez közös fellépésre lenne szükség, csak éppenséggel nem olyan előjelűre, amilyen irányban ő és elvbarátai elindultak 2015-ben. Azóta persze nagyot fordult a világ, ma már senki sem kérdőjelezi meg a külső határok szigorú ellenőrzésének fontosságát, és kezdenek a külső ellenőrző és gyűjtőpontok kiépítésére fókuszálni. Ez viszont nem megy egyszerűen, hiszen nem uniós tagállamokat, hanem instabil észak-afrikai országokat kell meggyőzni, rosszabb – és valószínűbb – esetben lefizetni. Akárcsak történt ez Törökországgal két éve: Ankara azóta pár milliárdért cserébe példás rendet tart saját határain.

A felsorolt praktikus lépések mellett pedig a menekültek befogadásáról szóló évtizedes európai irányelveket is felül kelleni vizsgálni. A világ megváltozott, ami tartható volt a múlt században, most már nem az. A rendszert pár ezer fős csoportokra tervezték, akik a befogadóval azonos civilizációs körből érkeznek, nem pedig milliós nagyságrendű, idegen kulturális hátterű ember letelepítésére. Segíteni persze kell, csak nagyon nem mindegy, hol és hogyan.