Ukrajnai népszámlálási tükör

Ukrajnában ezt megelőzően 1989-ben írták össze a lakosságot, s az akkori, még szovjet tagköztársaságban 51 millió 452 ezer ember élt. Viszont 2001 decemberére, a tizenkét év alatt közel hárommillióval lett kevesebb az immár függetlenné vált ország lakossága, mivel az ismertetett adatok szerint már csak 48 millió 457 ezer ember él az ország huszonöt megyéjében, a Krími Autonóm Köztársaságában és a két, különleges jogokkal felruházott városban, Szevasztopolban és Kijevben. Az ország vezetőinek tehát alapos okuk van a sírásra.

S hogy miért nevethetnek az ukránok? Nos, azért, mert míg 1989-ben csak 37 millió 419 személy vallotta magát a Moszkva-függő Ukrajnában ukránnak, addig rá tizenkét esztendőre, ha minimális arányban is, de növekedett az ukrán nemzetiségűek száma. Ez azt jelenti, hogy, míg 1989-ben az ország nevét adó nép az összlakosság csupán 73 százalékát adta, addigra napjainkban már a 78 százalékát.

Mielőtt még kisebb ukrán csodáról beszélnénk, gyorsan le kell szögeznünk: nincs ilyen. Nem következett be sem demográfiai robbanás, s nem települtek haza tízezrével más országokból sem az ukrán származású személyek. Egyszerűen az történt, hogy az ukránokon kívül egyedül a románok, a cigányok és a krími tatárok mutathatnak ki érezhető számbeli gyarapodást. Mi több, gyakorlatilag csak az első két nép, hiszen a krími tatárok gyarapodása sem a természetes népszaporulattal, hanem a gorbacsovi enyhüléskor megkezdett és a független Ukrajna éveiben felgyorsult repatriálási folyamattal magyarázható. Cigánynak, akiket 1989-ben még nem jegyezetek a számottevő népek között, 47 600 ezren vallották magukat, románnak pedig 151 ezren, ellentétben az 1989-es 135 ezres számmal. (Érdekességként: moldovánból – akiket Ukrajnában külön népként tartanak számon, 258 ezret írtak össze a népszámlálók, míg 1989-ben még 325 ezren voltak.)

S ha már a gyarapodásnál tartunk, meg kell említenünk, hogy szembetűnően nagy számban jelentek meg Ukrajna területén, s vették fel az ukrán állampolgárságot a különböző kaukázusi népek képviselői. Azeriből például 45 200-at, örményből (akik a Krímen és a Fekete-tenger partvidékén, akárcsak a bolgárok és gagauzok, őslakosoknak számítanak, de a második világháború idején a krími tatárokhoz hasonlóan kitelepítették őket) 99 900 személyt, míg grúzból 34 200 egyént számláltak össze a biztosok.

Ha van demográfiai vesztese a két népszámlálás között időszaknak, akkor az orosz nép mindenképpen. 1989-ben még 11 millió 356 ember vallotta magát e nemzetiséghez tartozónak, 2001-ben viszont már csak 8 millió 384-en, azaz a csökkenés paraszthajszál híján eléri a hárommilliót. S alighanem itt kell keresnünk az ukrán gyarapodás okát is: az oroszok ugyanis életszínvonal terén nem állnak a legrosszabbul az Ukrajnát lakó népek között, demográfiailag sem foglalják el az utolsó helyeket, s bár sokan költöztek el az országból – ki Oroszországba, ki valamelyik nyugati államba –, mégsem lenne indokolt ez a tetemes számbeli visszaesés. A magyarázatot sokkal inkább azokban a bizonytalan identitású, vagy éppen megélhetési identitású személyekben kell keresni, akik a Szovjetunió alatt jobbnak látták, ha oroszoknak, Ukrajnában viszont, ha már ukránoknak vallják magukat...

Vannak további vesztesei is a tizenkét évnek. Vesztesei a zsidók, akik 1989-ben még 486 ezren voltak, mára viszont csupán 103 ezer 600-an maradtak. Vesztesei a lengyelek a korábbi 219 ezerrel szemben, mostanra 144 ezer 100-an élnek Ukrajnában, hasonlóképpen a fehéroroszok 440 ezerrel szemben csupán 278 ezer 800-an vannak, a bolgárok, akik 234 ezerről 204 ezer 600-ra csökkentek.

És hol vannak a magyarok? Nos, a magyarok azok, akiknek nincs okuk sem féktelen ünneplésre, de teljes elkámpicsorodásra sem. Legfeljebb egy kis pityergésre. A csökkenés ugyanis – és ismerve a szlovákiai és a romániai és sejtve a szerbiai népszámlálási eredményeket – akár kisebb kárpát-medencei csodaként is felfogható. Míg ugyanis 1989-ben Szovjet-Ukrajnában 163 ezer személy vallotta magyar nemzetiségűnek magát, addig 2001 decemberében 156 ezer 600-an, ami a független Ukrajnában lakó népek létszámát tekintve az akár előkelőnek is mondható hetedik helyet jelenti. Azaz a csökkenés mindössze 6 ezer 400 főt tesz ki. Még kedvezőbb képet kapunk, ha csak a kárpátaljai adatokra szorítkozunk. Itt ugyanis az 1989-es 155 ezer 711 fővel szemben tizenkét éve múlva 151 500 főt vettek lajstromba, azaz csupán 4211 fővel csökkent a magyarság száma.

Kárpátalján egyébként szembetűnően érvényesült az országos tendencia. Az ukrán lakosság száma átlépte a bűvös egymilliót. 2001 decemberében egymillió 10 ezer 100 személy vallotta magát ukrán nemzetiségűnek, míg 1989-ben 976 ezer 749-en. A növekedés – 33 351 fő – több, mint látványos. Mára az ukránok Kárpátalja 80,5 százalékát teszik ki, míg korábban csupán az összlakosság 75 százalékát adták.

Az örömöt azonban két tény mindenképpen beárnyékolja. Részint, hogy nem egy demográfiai robbanás következtében született az eredmény, hanem az oroszok valószínűsíthető elukránosodásával: 1989-ben még 49 456 orosz élt Kárpátalján, főleg a nagyobb várásokban, rá tizenkét évre már 18 ezer 456-tal kevesebb, azaz csupán 31 ezer. Sokat ront az örömön az is, hogy hiába emelték fel szavukat szinte minden hazai és nemzetközi fórumon az autochton lakosság képviselő: a ruszinokat továbbra sem hajlandó az ukrán hatóság önálló népként kezelni. Ami azért is fájó e nép képviselőinek, mert minden más, általuk is lakott országban – Jugoszláviában, Magyarországon, Szlovákiában – elismerik őket, csak éppen az általuk „anyaországnak” tartott Kárpátalján nem.

Részben e diszkriminációnak is köszönhető, hogy a magyarok a népesség számarányát tekintve Kárpátalján tartják az előkelő második helyet, s az összlakosság 12,1 százalékát teszik ki. Harmadik helyen a románok állnak, akik ugyancsak tetemes növekedéssel büszkélkedhetnek: 32 ezer 100-an vannak, szembe a 89-es 28 ezer 964 román nemzetiségűvel. Az oroszok, akikről szóltunk, a negyedik helyen vannak. Őket a cigányok követik 14 ezer fővel, ami 1869 főnyi növekedést jelent a tizenkét évvel korábbi 12 ezer 131 cigánnyal szemben. Nagyot csökkent a szlovákok száma, 7 ezer 329-ről 5 ezer 600-ra, s még egy csodaként huszonkettővel (!) többen vallották magukat német nemzetiségűnek Kárpátalján, így ez a kisebbség 3 ezer 500 fős. Itt is vesztes a zsidóság: mivel részarányuk az egytized százalék alá esett, az általános statisztika ki sem tér már rájuk.

Alighanem lesznek majd – e téma avatott szakértői –, akik alapos elemzésnek vetik alá az ukrajnai népszámlálás eredményeit, magyar vonatkozásait. Viták is előfordulnak majd szép számban. Abban azonban alighanem mindenki egyetért, hogy a csapnivaló gazdasági körülmények ellenére, ami automatikusan vonja maga után az alacsony népszaporulatot, az elvándorlás dacára – főkonzulátusi adatok szerint Kárpátaljáról az utóbbi tizenkét évben hozzávetőlegesen 3500-4000 ukrán állampolgár telepedett át Magyarországra – a kárpátaljai magyarság az egyik legerősebb határon túli magyar közösség, amelyik még mindig képes reprodukálni önmagát.

És ez a tény, s e tényen túl maga a közösség mindenképpen nagy-nagy figyelmet, a korábbinál mindenképpen nagyobb figyelmet érdemel.

A szerző ungvári munkatársunk