Ukrajna és Brüsszel

Az ellenfél maga kopogott be az ajtón, először Szevasztopolnál, aztán Donyecknél. A spektrum liberálisabb végén lévőknek ez fájdalmas leckét jelentett arról, hogy az az ellenségek nélküli, az országok és polgáraik békés szövetségére épülő világ, amit elképzeltek maguknak, ma sem valóság még. Bosznia után Ukrajna is megmutatta: bár a politikai manipulációnak fontos szerepe van a kollektív düh felébresztésében, van mit felébreszteni, és korábban békésen együtt élő csoportok egymás torkának tudnak ugrani, határok rendeződnek át, az elképzelhetetlen valósággá válik. A spektrum konzervatívabb végén lévőknek viszont azzal kell szembenézniük, hogy miközben beigazolódott vélekedésük a potenciális ellenfelek létezéséről, az a fajta ködszurkálás, ami az elmúlt évtizedekben a konzervatív közgondolkozást jellemezte, elaprózta az erőiket, figyelmüket megosztotta, figyelmeztetéseiket erőtlenné tette. A romák, a homoszexuálisok, a muszlim bevándorlók, a zsidók („a nemzetközi tőke”), a globális iszlám és a többi ellenségnek látott csoport helyett egy olyan szereplőről derült ki, hogy Európa határvidékeire feni a fogát, amely sok konzervatív számára akár pozitív szereplőnek is tűnt vagy tűnhetett: a homofób, iszlámellenes, Nyugat-kritikus putyini Oroszországról. Huszonöt év után sokunk számára váratlan fordulattal ismét Moszkva került a „fő ellenség pozíciójába”. Pontosabban nem került, hanem kifejezetten tudatos döntéssel oda helyezte magát. (És fontos megjegyzés: nem az orosz emberek tették mindezt, hanem a kormányuk, igaz: egy általuk a jelek szerint nagy arányban támogatott kormány.) 2001 után a globális terrorizmus elleni háború kifújni látszik, mindkét fél fáradt, eredményt pedig egyik sem tud igazán felmutatni. Kína még mindig nem akarta és/vagy nem tudta kikezdeni az USA vezető szerepét a világban, és nem jöttek be az egyéb hatalmi átrendeződésekről szóló jóslatok sem. Jött viszont megint Oroszország, figyelmeztette Európát, hogy ha nem figyel, ma is integrálatlan határvidékeinek búcsút inthet. Bár az új kihívásra adott politikai válaszok még csak körvonalazódnak, az általános irányok már látszanak. Ugyan szavazóként jobb lenne, ha többet tudnánk az egyes pártok álláspontjairól, mielőtt ma az urnákhoz járulunk, de abból kell kiindulnunk, amit tudunk. Olyan képviselőket kell Brüsszelbe küldeni, akik állják a sarat ebben a kérdésben, és számos más, fontos ügyben. Az ukrajnai események után még világosabb, hogy nem mindegy, kik ülnek az Európai Parlamentben, hiszen jelentős mértékben ők határozzák meg, hogyan reagál a kontinens az új kihívásokra. Érdemes tehát elmenni szavazni – a tét még mindig nagy, a választás pedig még mindig szabad.