Új tanév, új kihívások

Pályaelhagyó vagyok, olyan ember, aki pedagógusnak készült, aztán amikor beleszagolt ebbe a hivatásba, túl nehéznek találta. Viszont – pont emiatt – mélyen tisztelem mindazokat, akik nem futamodtak meg. Ez az érzés a tanévnyitó napján fokozottan jelen van a lelkemben, mindig más-más aktuális apropóból – mert máig figyelem a távolból az oktatásügy alakulását, nemcsak nálunk, hanem Magyarországon is. És rendszeresen faggatom pedagógus ismerőseimet a részletekről. Nem is nagyon kell faggatni őket, mert mondják maguktól, öt perc után már az a téma, hogy milyen rossz osztályt kaptak, csupa „menthetetlen” gyerekkel, akiknél már az is eredmény, ha csendben végigülik az órákat. Hogy a tinédzserek 40 százaléka funkcionális analfabéta, nem képesek értelmezni az olvasott szöveget, nem ismerik fel benne az iróniát, a célzásokat és a tágabb összefüggéseket. Mindent nyolcszor kell elmondani nekik. Ha rossz jegyet kapnak, a szülők mennek be reklamálni, mondván, hogy biztos a tanárban van a hiba.

A hazai magyar iskolák országos tanévnyitó ünnepségén elhangzott, hogy országunk minden egyes lakosának kijár a minőségi oktatás, melyet egy jól felszerelt, korszerű iskolaépületben, egészséges, családias légkörben, képzett szakemberek irányításával kapnak meg. És azt is megtudtuk a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnökétől, hogy országos szinten még legalább 1200 pedagógusra volna szükség. Vagyis ebből a szempontból (is) jobb a helyzet nálunk, mint Magyarországon, ahol a pedagógus-szakszervezet szerint 16 ezer kolléga hiányzik a rendszerből, a kormány szerint viszont minden rendben van, a tanítás zökkenőmentesen elkezdődhet. Az ottani állapotok ráadásul szeptember 15. után tovább romolhatnak – addig kell eldönteniük a tanároknak, aláírják-e az úgynevezett státusztörvényt, amely többek közt megvonja tőlük a sztrájkra való jogot, azaz nem kritizálhatják nyilvánosan az oktatásügyet. Nálunk egyelőre még utcára vonulhatnak, ha szükségét érzik, bár inkább tanítani és nevelni igyekeznek, ha már ez a feladatuk.

Nagyobb gond, hogy mifelénk a fiatalok közül egyre többen „jobb híján” mennek el tanítani. Egy kisebb részük elhivatott és lelkes, erre tették fel az életüket, és egyelőre másodlagos számukra, hogy mennyit keresnek (többet, mint magyarországi kollégáik). Ott vannak továbbá a középkorú vagy nyugdíj előtt álló tanárok, akik „arra a kis időre” már nem mernek belevágni valami teljesen másba. Ráadásul most kezd kiderülni, milyen hatással voltak a Covid-évek a diákokra, mennyire hiányos a tudásuk – de ez már egy másik téma.

Egyelőre azt kellene elérni, hogy egy pozsonyi, komáromi vagy dunaszerdahelyi iskolából mondjuk Királyhelmecre elzarándokolva ne érezze úgy a vándor, hogy egy másik bolygón van.

Az oktatásügyet mindig is kisajátította magának a politika – az új kormány új időszámítást jelent, az addig folyamatban lévő reformokat leállítják, új rendeletek születnek, kezdődhet minden a nulláról. És így valóban nehéz boldogulni, tanároknak és diákoknak egyaránt….