Új, keleti kihívások

Törökország évtizedekkel ezelőtt jelentkezett az EU-ba. Ukrajna NATO-tagsága ugyan vörös posztó, egyfajta integrációja az euroatlanti blokkba egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik. Finnország belépett a NATO-ba, a svédek várószobában. A Balkánon is muszáj lesz, hogy az EU a saját küszöbén jobban odafi gyeljen a befolyására, ha nem akarja, hogy ezt más tegye.

1989 óta 27 tagúvá vált az EU, és a NATO-ba is beléptek a régióból, nemcsak Észak-Macedónia és Albánia, hanem immár Finnország is. Ugyanakkor látható, hogy azok az országok, amelyek kimaradtak a bővítésből, sokkal jobban ki vannak téve a világpolitika viharának.

Még az euroatlanti táboron belül is vannak viták, például a magyar kormányzat és az Európai Bizottság között, ennek intenzitása azért messze elmarad a belorusz válságtól, az ukrajnai háborútól vagy éppen a boszniai helyzettől, vagy a moldovai kormányválságoktól. Ahova az euroatlanti intézmények elértek, mind politikai, mind gazdasági értelemben, ott azért a stabilizáció valamely mintáját látjuk. Ahol ez nem történt meg, ott az orosz, a kínai és a vadkapitalista befolyás együtt marcangolja az országokat.

A mostani válságok sora – Európa keleti határán, az Északi-tengertől az Égei-tengerig – azt mutatja, hogy egy geopolitikai szerepét megerősíteni szándékozó EU nem hagyhatja ki ennek a régiónak a stabilizálását, ami pedig az integrációt jelenti, így vagy úgy.

Eddig sokszor fel sem merült érdemben, hogy Ukrajna, Törökország vagy mások euroatlanti intézményes tagságát végiggondoljuk. Most viszont válaszút következhet: vagy sikerül a blokknak integrálni e területeket, vagy más integrálja őket. Ha úgy tetszik, az 1989 óta tartó átmeneti korszak ebben is véget ér. Ezt tetézi az Ukrajna elleni agresszióban gyengülő Oroszország, amely peremterületeinek ellenőrzésére kevesebb erőforrást bír fordítani, így aztán Kína csipkedi a közép-ázsiai országokat, míg a kaukázusi régió is egyre több teret engedett a török befolyásnak és másoknak.

Részben erre a kihívásra keresett intézményi kereteket a nemrégi francia javaslat arról, hogy szülessen egy Európai Politikai Unió, amely kevesebb területtel dolgozna, mint az EU, de kötődne Brüsszelhez is, és lehetőséget adna a peremterületek integrálására, egyfajta körkörös modellre, amely belül szorosan, a szélein kevésbé szorosan rögzített, de külső határai egyértelműen jeleznék az unió geopolitikai aspirációját a harmadik országok felé.

Ez a verseny tehát mindenképpen elindul, Európa számára a kérdés, hogy meglesz-e a politikai akarat és az erre fordítandó erőforrás, hogy a saját szomszédságunk stabilitásába magunk fektessünk be.