Ugyanaz, ami már soha nem lesz ugyanolyan

Nagy veszélyek és krízisek idején szeretünk nagy szavakat használni. Az ember ilyen: saját életét és korát hajlamos a legjelentősebbnek látni.

A jelen tetteit, következményeit sokkal vészterhesebbnek érzi, de miért ne lenne így: mi ezeket a pillanatokat kaptuk, s közben keveseknek van hajlama a történelem türelmes tanulmányozására. Ráadásul a világjárvány globális gazdaságra gyakorolt visszavonhatatlan következményeinek, mint központi témának, megágyazott az elmúlt évek legfontosabb diskurzusa a klímaváltozásról, márpedig annak tónusa igen sötét, amit a téma politikai ereje és az alarmizmus marketingje fokoz. Paradox helyzet, de a járvány csapása a világgazdaságra nagy, a környezetnek ugyanakkor áldás: az ember átmeneti visszahúzódása csökkenti a környezet terhelését. Jó a fűnek, rossz a fodrásznak, pedig a haj is nő.

Mit gondoljunk a borúlátó, nagy átrendeződéseket kilátásba helyező jövőképekről? Nyilván érdemes az érvek végiggondolása mellett lehámozni az ilyenkor eluralkodó érzelmeket és szorongásokat, s azt is vegyük figyelembe, hogy nehéz időkben mindenki még érdekesebbeket szeretne mondani, erre pedig ott a dramatizálás. Senki sem tudja kivonni magát a megváltozott hétköznapok hatása alól, a helyzetértékeléshez viszont elengedhetetlen lenne némi időbeli távolság: egyelőre tehát hangosan gondolkodnak a társadalmak, tudósok, közgazdászok, az értelmiség. És ott vannak a politikusok, akiknek munkaköri kötelessége a plasztikus, egyszerű fogalmazás, valamint a nehézségek kidomborítása mellett a remény megjelenítése is – amit a politikai versenyben nyilvánvalóan mindenki magához szeretne kötni. Aki jól kezeli a válságot, választást is nyerhet vele.

„Fontos tudnunk, hogy nem lesz olyan az élet a következő hónapokban, és valószínűleg a járvány után már sohasem, mint a járvány előtt volt. A gazdaságok nem úgy néznek majd ki néhány hónap múlva, mint ahogy a járvány előtt kinéztek.” (Orbán Viktor a közrádióban)

Sok idő kell még ahhoz, hogy el lehessen dönteni, mely országok kezelték a leghatékonyabban a koronavírust, s ennek megítélése azért sem lesz könnyű, mert nincsenek pontos mérőszámaink, ez nem sportverseny, ahol stopperrel nézzük az eredményeket. Nyilvánvalóan torzítják az összevetést az eltérő nemzeti stratégiák (szigorítani, de hogyan?, drasztikus vagy fokozatos karanténok?), a tesztelések mennyisége és alkalmazási módja, a halálesetek száma, a lakosság fertőzöttségi mértéke, az országok urbanizáltsága, gazdaságföldrajza – nem folytatom, pedig lehetne. Európa egyes országaiban már a járványszigor fokozatos feloldásán dolgoznak, míg máshol – így Magyarországon is – további szigorítások várhatóak a tetőzéshez közeledve. Eközben pedig egyre több szó esik a hogyan továbbról: miként regenerálódnak a gazdaságok, mi változik majd?

„Az EU-ban idén a magyarországi bruttó hazai termék csökken Málta után a legkevésbé a járványvédelmi korlátozások miatt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) 2020–2021-es világgazdasági prognózisának előzetese alapján. Az IMF a tavalyi 4,9 százalékos növekedés után idén a magyar GDP 3,1 százalékos csökkenésére számít, 2021-ben viszont ismét növekedésre, 4,2 százalékosra.” (MTI-hír)

Íme egy zavarba ejtő hír azok számára, akik korábban a mindenkori kritikus igazmondó orákulumnak tekintették a Nemzetközi Valutaalapot, nemkülönben azoknak, akik a szervezetet a magyar jobboldali kormányok ellenségének. És közben születtek a magyar gazdaságot negatívan árazó előrejelzések is: akkor mindenki higgyen a politikai vonzalmainak megfelelő előjellel? Tartsuk magunkat inkább ahhoz az elvhez, hogy felfordulások idején óvatosan ítélkezzünk, merthogy a vírus elmehet, de mi ugyanazok maradunk: szokásaink rabjai. Ezért sem hiszem, hogy vége lenne a fogyasztás- és növekedésvezérelt világnak.