Ugyanaz a comb

Végső soron teljesen mindegy, hogy melyik kérdést tesszük fel, ugyanis a válasz sosem lesz objektív, mivel két szubjektív dologtól függ. Először is attól, hogy milyen korú az illető. Ez nagymértékben befolyásolja az időérzékét. Egy tizen- vagy huszonévesnek idős az a harmincas, akit negyventől fölfelé mindenki egyértelműen fiatalnak tart. Huszonnégy évesen egyszer én is úgy vezettem fel egy cikket, hogy egy sikeres idős asszonyról fog szólni. Amikor a főszerkesztő figyelmeztetett, először nem is értettem, mi ezzel a probléma, hiszen az a nő negyvenöt éves volt. Negyvenöt!! Az nem idős?!

És az sem mindegy, hogy általában tesszük-e fel a kérdést vagy egy konkrét személlyel kapcsolatban. S ha az utóbbi, akkor milyen a hozzá való viszonyunk. Nem kedveljük-e, vagy pedig szeretjük. Akit nem kedvelünk, azt gondolkodás nélkül képesek vagyunk vén banyának vagy trotylinak nevezni. Ám akit szeretünk, annak nem érzékeljük a korát. Itt van például Quittner János koreográfus, a Szőttes néptáncegyüttes egyik alapítója és legendás vezetője, aki nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. De hogy ő trotyli lenne? Már hol! Ugyanolyan karizma és energia árad belőle most is, s remélem, még soká, mint amikor évtizedekkel ezelőtt megismertem.

Akit szeretünk, annak igyekszünk hárítani is a korát. Anyukámnak mindig azt szoktam mondani, hogy az időskor hetvenévesen kezdődik. Valahol olvastam ezt, de igazából nem is ezért mondtam, hanem azért, hogy magamat győzzem meg, ő még fiatal, s ezért még soká fog élni, s ami a lényeg, még sokáig része lehet az én életemnek. Aztán amikor közeledett a hetvenhez, elkezdtem szépen lassan kitologatni az időskor határát. Először hetvenötre, aztán fokozatosan kilencvenre (tovább már nem jutottunk). S ezt sem csak azért tettem, hogy vigasztaljam, mert hát mindenkinek jólesik, ha még nem tartják öregnek, hanem azért is, mert én valóban nem éreztem, tartottam annak. Minden érdekelte, nyitott volt, szeretett olvasni, figyelte a politikát, az aktuális történéseket. Igaz, később már megbetegedett, de betegnek lenni nem ugyanaz, mint idősnek lenni. Bimbókat és épphogy kinyílt rózsákat is fúj el a szél, pedig de szívesen élték volna meg az időskort.

Akkor hát ki az idős? Szerintem az, akit annak tartanak. S aki magát annak tartja. Elmélázva nézem öt hónapos kicsi unokámat, s arra gondolok, életünk hajnalán mindannyian, mi, felnőtt nők és férfiak, ilyen csodálatosak voltunk. Ilyen gusztusos, harapnivaló combocskánk volt, most meg fintorgunk, hogy pfuj, cellulitiszes. Pedig ugyanaz a comb, ugyanaz az ember van velünk szemben a tükörben.

Talán jobban kellene szeretni önmagunkat.