Two-in-One magyarok

BALLA D. KÁROLY

A magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának, míg mások csupán dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. Az Adrián nyaraltunk, de rossz volt az idő. Új kocsit vettem, de már az első héten szervizbe kellett vinnem.

A Two-in-One funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok járnak az élen. Ebben persze a körülmények is a kezükre játszanak, hiszen nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy határátkeléssel minősítésük azonnal ellenkezőjére változik: emitt még mint kisebbségi magyarok kapnak ilyen-olyan elmarasztaló jelzőket, amott, a többségi magyarság körében viszont azonnal gyanús szlovákokká, románokká, ukránokká válnak. Ezt a sok más egyébben is megmutatkozó kettős méltánytalanságot próbálja aztán a határon túli magyar a panasz és a dicsekvés kétélű kardjával úgy-ahogy hárítani. Egyfelől felpanaszolja a sorsát, siránkozik a történelem igazságtalanságai miatt, másfelől eldicsekszik azzal is, hogy a sorsverések ellenére megmaradt magyarnak – és dagadó kebellel kezd sorolni különböző hőstetteket. De tovább megyek: egyfelől szeretne egyenlő lenni a vele együtt élő többségiekkel, sérelmezi – teljesen jogosan – a negatív megkülönböztetést. Másfelől ugyanakkor – teljesen jogtalanul – különbnek is tekinti magát náluk: hagyományait nemesebbnek, nyelvét szebbnek, vallását igazabbnak, nemzeti történelmét dicsőbbnek, kultúráját gazdagabbnak és saját öntudatát magasztosabbnak tartja, mint a vele együtt élő nem-magyar embertársaiét. És ez még mindig nem minden. Miközben a külhoni magyarok egyfelől a magyarországi magyarokkal egyenlő bánásmódot várnak anyaországuktól, aközben – másfelől – azt képzelik magukról, hogy különbek is a belhoniaknál: „otthon” magyarnak lenni nem nagy kunszt, de magyarnak lenni Kárpátalján, Erdélyben, Szlovákiában, az már valami, az érték, az hősiesség; el lehet vele dicsekedni. Ezt a kettős magatartást kétség kívül a határon túli magyarok politikusai és váteszei vitték tökélyre. Figyeljük csak meg, hogyan beszélnek a kisebbségi régiók hivatásos szószólói. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – , mintha alanyi joguk lenne rá, úgy támasztják az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát. Ráadásul azokkal szemben, akiket még le is néznek amiatt, hogy a világ botrányos igazságtalansága okán kedvezőbb helyzetben vannak őnáluk.

A szerző kárpátaljai közíró