Trump utáni transzatlanti újraindítás

Az amerikai elnök először Londonban beszélt Boris Johnson miniszterelnökkel, majd a G7-ek találkozóján vesz részt. Ez a nyugati nagy gazdaságokat tömörítő platform szintén két év kihagyás után rendezi meg csúcstalálkozóját. Közben Biden még beugrik Windsorba is a királynőhöz.

Ezután következik egy legalább ennyire izgalmas kontinentális túra. Először Brüsszelben a NATO-tagállamok állam- és kormányfői ülnek össze, hogy megvitassák a katonai szövetség dolgait, elsősorban az orosz és a kínai kérdést. Minden tagot a hozzá közelebb eső veszély izgat jobban, ezt kell közös mederbe terelni; és fontos az is, hogy az afganisztáni amerikai kivonulás utáni közel-keleti helyzetről beszéljenek. A NATO-csúcstalálkozók szintén gyakori helyszínei a kis félrevonulásoknak, a rövid bilaterális találkozóknak, amelyek jelentőségét bő másfél év koronavírusos videókonferenciázás után aligha lehet lebecsülni.

Egész pontosan egy kellemes meglepetés ez az egész utazássorozat: a felelős vezetők végre egymás szemébe nézhetnek, és a diplomáciai játszmák visszatérhetnek abba a mederbe, ahol le is lehet játszani őket.

Talán éppen ezért vállalta Biden, hogy Vlagyimir Putyinnal is személyesen találkozik a brüsszeli megálló után, Svájcban, egy a Genfi-tó partján álló kétszáz éves villában.

Biden azon kevés hivatalban lévő vezetők közé tartozik, aki már komoly világpolitikai és emberismereti tapasztalatokkal érkezett meg az elnöki székbe. Hiszen a nyolc év alelnökösködés és a korábbi kongresszusi évtizedek alatt már bőven begyűjthette ezeket, és persze az egyéb bizalmas információkat. Putyint is pályája kezdete óta követi, és már korábban kritikusabb volt vele szemben, mint demokrata társai.

Az a szándéka már a választási kampány során elhangzott, hogy a kínai nyomással szemben ő a szövetségesekkel együtt kíván fellépni. Ez jelenti a NATO-t, az EU-t és persze számtalan további szövetségest Ázsiában, melyek közül egynéhányat vissza kell hódítani a Trump-korszak után. Ez persze mindig szolgálja az amerikai gazdasági érdeket is, hiszen beindul a fegyverbiznisz, és a 21. században az amerikai IT-szereplők is így szerezhetnek újabb piacokat. Ha ez stabilitást hozhat és kiszámítható, akkor a szövetségesek hagyományosan el szokták fogadni ezt a csomagot: vagyis a stabilitásért a védelmi költségekben való közreműködést – ami még így is sokkal olcsóbb, az elmélet szerint, mintha mindenki maga védekezne, külön-külön.

Erről fogunk tehát többet tudni akkor, amikor Svájcból felszáll az Air Force One az amerikai elnökkel.