Tricatyfájv

A menetrend – na az nem szabály. Szerencsére. Eddig több hasznom származott ebből, mint károm: elértem a buszt, amit nem értem volna el; nem kellett fél órát várakoznom, hanem csak öt percet stb. Eleinte hurcoltam magammal a menetrendeket, most már az ösztöneimre hagyatkozom. Egyszer úgyis jönni fog egy busz. Az oroszok időkezelése amúgy is furcsa. A buszokban a digitális kijelző vagy a pontos időt mutatja, vagy nem. Ha a dátum is rossz – február 15. helyett mondjuk január 29. –,az ember mindjárt gyanút fog, az a kellemetlen, ha a dátum helyes, csak az óra a szocsi idő helyett mondjuk a pjongcsangi szerint jár. Amúgy lehet, hogy a helyieknek nem egyszerűen az órával, hanem általában a számokkal van gondjuk. Ma elmentem a postára a fő sajtóközpontban. Kedvesen angolul köszönnek, el is mondják, mit hol intézhetsz. Csak nehogy visszakérdezz, vagy egyáltalán szólj valamit! (A gyorsétterem is összeomlott, amikor hagyma nélkül kértem a szendvicset, tíz percbe tellett, mire kerítettek valakit, aki értette, mit akarok.) Mutogass, mosolyogj, bólogass. Képeslapot szeretnék. Remek, örül a postai alkalmazott, ki vannak rakva a minták, kiválasztom, melyikből mennyit kérek, és majd ott annál az ablaknál a hölgy ad. Ad, ha ad. Már az bonyolult, hogy az egyik fajtából ötöt kérek, a másikból csak egyet. Először mindkettőből ötöt akar adni, aztán meg vissza akarja venni az összeset. Bélyeget is kérnék. „One stamp – tricatyfájv!” Mosolygok. Bólogatok. Értem én így is, egy bélyeg harmincöt.Meg is kapom a biatlonosokat ábrázoló, nagyon menő olimpiai bélyegeket. S vajon mennyi a névértékük?Huszonöt rubel.