Történelmi giccs

Hagyományőrző szervezeteink úgy vetődnek bármilyen megőrizhető hagyományra, hogy gyakran azt sem győzik megnézni, ez a bizonyos hagyomány mennyire emelendő piedesztálra. Így kerülhetett egy Csemadok-emléktáblára Pozsonyban egy maroknyi magyar politikus neve, akikben egyedül az volt a közös, hogy a nem épp kiemelkedő toleranciájukról híres sztálinista megszállók lágerbe hurcolták őket. Az egyik legrosszabb, ami egy zsugorodó, de azért még öntudatos közösséggel megtörténhet, hogy a saját múltját illetően a skizofrénia tüneteit kezdi tanúsítani. Ez mindenhez hozzásegíthet bennünket, csak a tartós fennmaradáshoz, az egészséges közösségi fejlődéshez nem. Egy valóban öntudatos, azaz kellő önreflexióval és világos jövőképpel rendelkező közösség körültekintően viszonyul saját múltjának olyan elemeihez, amelyek morális szempontból nem tekinthetőek megfellebbezhetetlennek. A két világháború között tevékenykedő „németbarát” politikusokról ma már senki nem fogja minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy meggyőződéses fasiszták voltak. De akinek ez már elég ahhoz, hogy emléktáblára vésse, hogy ők bizony nem voltak fasiszták, az mítoszt épít, és nem történelmi emlékezetet. Egy olyan mítoszt, ahol a mieink semmiben nem lehetnek vétkesek, ahol a mieink mindig ártatlanul megvádolt áldozatok, ahol nekünk csak sérelmeink vannak, a mi hagyományaink, múltunk, lelkünk patyolat tiszta. Azt hiszem, ezt nevezik történelmi giccsnek, amelynek a valós múlthoz vajmi kevés köze van.

Érdemes megfigyelni, hogyan traumatizálja és osztja meg a közösséget a maszatolós emlékezetpolitika. A Csemadok emléktábla-avatásáról két szlovákiai magyar portál számolt be előttünk. Az egyik, amelynek vezetőségében és szerkesztőségében MKP-s politikusok is ülnek, nem tett említést arról, hogy az emléktáblára vitatott múltú politikusok neve is felkerült, sőt a cikkben arra is történik utalás, a második világháború utáni „borzalmak” egyike volt, hogy szlovákiai magyar politikusokat is megvádoltak azzal, hogy a fasiszta magyar pártban tevékenykedtek. A cikk üzenete: szlovákiai magyar nem lehet fasiszta. Egy másik hazai portál véleménycikkben foglalkozott az emléktáblával, amelyben a szerző nagyrészt Esterházy János antiszemitizmusát igyekszik igazolni. A cikk üzenete: a szlovákiai magyarok múltja fasiszta múlt. Anélkül, hogy bármelyik portál hozzáállását jóváhagynánk, fel kell tenni a kérdést: ennek a mindkét irányú ferdítéspolitikának nem lehetett volna elejét venni az árnyaltabb megközelítéssel az emléktábla-avatók részéről? Mi megkérdeztük a hozzáértőket, akkor most mit kezdjünk ezzel az egésszel. Amit Simon Attila történész mond, megszívlelendő: „Számomra az, hogy valaki 1944-ben németbarát volt, épp elég ahhoz, hogy ne legyen szalonképes. Semmiképpen sem állítanám őket példának, és ha feltenném őket egy táblára, jelezném a szerepüket.” Azaz: ha lábjegyzetet fűzünk a múlt egy vitatott epizódjához, az még nem azt jelenti, hogy nem tudunk emlékezni. Akkor emlékezünk igazán, ha komplex módon tesszük, nem bármelyik mai kurzusnak megfelelni akarván. A saját múltunkkal nekünk kell elszámolnunk, de lehetőleg olyan módon, hogy ne gyarapítsuk egyébként sem kevés traumáink sorát. Ne csináljunk a múltunkból egy felszínes operettbetétdalt.