Török játszma

Bejöhet a nagy játszmázás Recep Tayyip Erdogan török elnöknek, aki a török belpolitika több „hagyományát” is sikeresen tolta a fiókba eddigi regnálása során.

Erdogan évek óta valamiféle kisebbségi komplexussal küzdhet a világ politikai vezetőinek klubjában, mert folyamatosan próbálkozik országát nagyobbnak, szebbnek, erősebbnek láttatni (ismerős viselkedési minta), és eddig rendre bele is ütközött valamelyik nagyhatalom érdekeibe.

Törökország évtizedek óta igyekszik az Európai Unióba való belépés akadályait megugrani – vagy épp ilyen-olyan alkukkal megkerülni –, de mindig volt valami, ami ezt hátráltatta. Bár az unió vezetői megerősítették, hogy Ankara kulcsfontosságú partner olyan alapvető területeken, mint például a migráció vagy a terrorizmus elleni küzdelem, de továbbra is a jogállamiság, az alapvető jogok és az igazságszolgáltatás függetlenségének folyamatos romlása miatt aggódnak. Pedig Erdogan „uralmának” fenntartása szempontjából fontos tényező az igazságszolgáltatás kontrollja, amit persze az elnök is pontosan tud. Mindezek tükrében a külpolitikai sikerek iránti éhségét csillapítandó, Ankara nagy vehemenciával ugrott bele a szíriai háborúba is, miközben egyre szűkítette a számára kellemetlen kurd kérdést is. Akkor még Szíriában a török–orosz kapcsolatok a csúcson voltak, és Erdogannak be kellett látnia, hogy a nagyfiúk játékához még izmosodnia kell.

Így jutunk el szépen lassan ahhoz a döntési mechanizmushoz, amelyik Ankarát a NATO bővítése kapcsán leginkább motiválta. Mert bár Törökország lezárta a Dardanellákat Oroszország előtt, hogy bizonyítsa: hasznos és megbízható tagja a katonai szövetségnek, a további megszorítások kapcsán viszont már jócskán hagyott kiskapukat Putyinnak. De, ami talán ennél is fontosabb, Erdogan is felismerte az egyre nyilvánvalóbb tényt, hogy Oroszország katonai ereje minőségileg sokkal gyengébb, mint ezt bárki is sejtette. Így aztán, amikor Finnország és Svédország bejelentette csatlakozási óhaját a NATO-hoz, a török vezetőnek valószínűleg úgy tűnt, végre eljött az idő, hogy nyerjen is valamit ezen a háborún.

Erdogan mondvacsinált, mesterkélt színjátéka a skandináv NATO-bővítés kapcsán jelenleg mindössze egy félrekalkulált bazári alkunak tűnik, ahol a vevő, bármilyen körmönfontnak is képzelte magát, elégedetlenebbül távozott, mint ahogy remélte. Ankara először is felrótta a svédeknek, hogy menedéket adnak a török állam által üldözött kurd terroristáknak és a 2016-os törökországi puccskísérlet szervezésével vádolt, amerikai emigrációban élő Fetullah Güllen hitszónok által szervezett mozgalom tagjainak, illetve ennek kapcsán azt is, hogy a svéd terrorellenes törvények összeegyeztethetetlenek a török érdekekkel. Tegyük hozzá zárójelben, hogy a törökországi puccskísérlet „güllenista” vonala máig kedvenc vesszőparipája Erdogannak. Az alku kurd része pedig inkább egy gyenge odaszúrás az Egyesült Államoknak, amiért a szíriai háborúban nemcsak komoly segítséget nyújtott a kurdoknak, hanem egyenlő partnerként kezelte is őket az ISIS-szel szembeni harcban. Mindenestre Svédország módosította – a svéd miniszterelnök szerint jelentősen szigorította – a terrorellenes törvényeit.

Erdogan a finn államfővel is megállapodott abban, hogy az országban menedékre lelt kurd szélsőségesek kiadatási kérelmét hogyan kezeljék. Niinistö jelezte: nevekről nem egyeztek meg, csak az elvekről. A PKK Finnországba menekült tagjainak kiadatásáról minden esetben külön döntenek majd.

Összességében tehát Erdogan megmutatta magát a világnak, hogy erős, megkerülhetetlen, fajsúlyos résztvevője a globális külpolitikai játszmáknak. Bizonyos szempontból Törökország eddig is igyekezett Oroszország babérjaira törni a fegyverpiacon, és Putyinhoz hasonlóan minden egyes hadbeszerzési szerződéshez egy-egy politikai alkut is próbált mellékelni. Most pedig, hogy Ukrajna kvázi biankó belépőt kapott az EU-ba, Oroszország pedig mind gazdaságilag, mind katonailag gyengül, Ankara elérkezettnek láthatja az időt arra, hogy európai és lokális befolyását tovább erősítse.

Molnár Á. Elemér