Tévéviták tétje

Mindamellett 1960 novemberében az amerikai választóknak csupán hat százaléka állította, hogy a jelöltek között e kamerák előtti összemérés alapján döntött. Igaz, amúgy a polgároknak több, mint a fele vette tekintetbe a négy szópárbajt, amikor valamelyik politikus mellé tette le a voksát, ám ez számukra csak egy tényező volt a sok közül.

Sok mítosz él a tévévitákról, s mindben van is valamennyi igazság. Leginkább abban, hogy ez a megmérkőzés többnyire a kihívónak kedvez. De ez főként akkor igaz, ha a posztra pályázó kevésbé ismert, mint a benne ülő. John Kennedy ugyanakkor már nyolc éve szenátor volt, országos ismertségre tett szert, ám ez mégsem volt összemérhető az ugyancsak nyolc esztendeje alelnök Nixonhoz képest. Kennedynek tehát jól jött, hogy egyszerre lehet a színen vetélytársával, mintegy megtestesítve az alternatívát.

S jót tett 1976-ban Carternak is, hogy együtt látták a – ráadásul elnökként bakizó – bumfordi Forddal. Viszont négy év múltán vele szemben Reagan élvezhette e „bemutatkozás” előnyét, de leginkább azt, hogy az addig szélsőségesnek tartott politikus nagyon kedves ember benyomását tette a nézőkre. Ellenben sem Mondale-nak 1984-ben, sem Dukakisnak 1988-ban vagy Dole-nak 1996-ban nem kamatozott a tévévita a hivatalban ülővel szemben, csak Clinton használta ki 1992-ben az egyenrangúság ilyetén bizonyítékát. Mert a két jelölt választási szempontból természetesen teljesen egyenértékű, az elnöknek mindössze annyi előnye lehet, hogy rangján kell őt szólítani. A két párt szakértői aprólékos gonddal biztosítják egyeztetéseiken, nehogy a külsőségekben bármelyik is jogtalan előnyhöz jusson. Arról pedig végképpen nem lehet szó, hogy az elnök diktálhatná a feltételeket, legfeljebb kitérhet a vita elől, mint azt később Nixon tette, s Bush apja is megpróbálta Clinton esetében, ám a politikai háborgás láttán ő kénytelen volt visszakozni.

S az is igaz, hogy az ilyen szócsatákban éppen a bizonytalankodó szavazók hajlamosak inkább show-t, mint politikai vitát látni. Riasztó példaként emlegetik 1960 óta azt a nőt, aki a nyakkendők alapján döntött.

Olykor vészes hatású lehet, ha valaki túl teátrális, netán mesterkélt, vagyis nem képes önmagát adni: a nézők ezt ösztönösen megérzik. Önmagában nem elegendő a szereplési magabiztosság sem, noha két – országvezetésre pályázó – profi politikus esetében ez adottnak vehető. Jószerivel sohasem volt még tévévita, amelyiket – a rögvest utána elvégzett felmérések szerint – „gólokkal” nyert volna meg valamelyik fél. Viszont utóbb, éppen a sajtótálalás okán, szelektálódnak a benyomások, mindenkiben mindinkább néhány epizód, bemondás, netán sikeres poén marad meg. A két amerikai párt emberei ezért is sietnek mindjárt a vita végén a nekik kedvező elemekre irányítani a közfigyelmet, de persze ez a „hosszabbítás” is egyenlő felek küzdelme, legalábbis a tisztességes médiában, amely minkét oldalnak teret ad. No meg emlékeztetnek a vitában torzítva tálalt tényekre: végtére is a választónak joga van tudni róluk.

Pontosan ebből az okból nem rendeztek még amerikai tévévitát a kampány zárónapján, pedig ott a szavazás órájáig lehet korteskedni. Mert ugyan tényleg afféle tévéshow az ilyen vita, de azért mégiscsak az ország vezetőjének kiválasztása a tét, tehát elengedhetetlen teret és időt szánni a vita vitájára is. Nem is egészen érthető, miért ragaszkodik Orbán Viktor mindkétszer a zárórás tévévitához, amelynél már megengedhetetlenül a show-elem kerülne előtérbe, s túl nagy lenne a kísértés – a kellő közéleti és sajtókontroll híján – a blöffölésre, ne adj’ isten, holmi lejárató fogásra. Mivel nem káptalan sem a küzdő felek, sem a még a kampánycsend beállta előtt értékelni képes elemzők feje, s főként nem vetekedhet az archívumokkal, ez a veszély reális. Egy esetleges hamis állítás akkor is az, ha a vetélytárs azon melegében, de még a gyorsértékelő sem képes hitelesen megcáfolni. Riasztó lenne, sőt elfogadhatatlan, hogy ezen múljék egy demokratikus választás.

Attól pedig megannyi tévévita ismeretében óvakodnék, hogy – miként a kormányoldal propagandistái teszik – megelőlegezzem egy Medgyessy–Orbán-szópárbaj kimenetelét a hitük szerint „slágfertigebb” miniszterelnöknek. Mellesleg e túlbuzgó tollforgatók és ellenfélócsárlók kifejezetten rossz szolgálatot tesznek saját bajnokuknak, hiszen felfokozzák a várakozásokat Orbán teljesítménye iránt, s alulértékelik Medgyessyt, ami neki csak javára válhat. Pontosan ez történt 1980-ban a Carter-Reagan-vita előtt, s másfél esztendeje is, amikor a nagyobb tapasztalatú, pergő nyelvű és rámenősebb Gore alelnök K. O.-s győzelmét jósolták az ifjú Bushsal szemben. Aztán Gore képtelen volt érvényesíteni feltételezett előnyét, sőt vitáról vitára másnak mutatkozott, ami csak megzavarta a szavazókat, míg Bush junior mindháromszor önmagát adta, ami viszont hitelesnek hatott.

Mintha megfakultak volna az emlékek a nálunk egyedi példának számító négy évvel ezelőtti tévévitáról. Pedig utána akkor is megoszlottak a vélemények, s politikailag amúgy döntetlen lett, mindkét tábor bízvást kikiálthatta győztesnek a maga jelöltjét. Orbán néhány százezer szavazónál azzal billentette maga felé a mérleget, hogy alternatívaként odaülhetett a „nincs alternatívánk” jelszavát hirdető Horn mellé, s kellemes, udvarias ember benyomását keltette, aki – és ez a fő! – fiatal kora ellenére ugyanannyira alkalmas kormányfőnek. Vagyis a kihívó előnyeit jól kamatoztatta.

Erre Medgyessynek most nincs is igazán szüksége, hiszen ő a pályájával már bizonyította tapasztaltságát. S mert érzésem szerint ő inkább képes önmagához, egyéniségéhez hű maradni, mint a szerepeket – egyébként vitathatatlanul kiválóan – váltogató Orbán, nem hinném, hogy az utóbbinak sikerülne – amint hívei oly magabiztosan (vagy azt imitálva) hirdetik – „lehengerelnie” vetélytársát. Különben is, ha szigorúan betartják a kölcsönösen kialkudott szabályokat, tehát egyik sem fojthatja bele a szót a másikba, nem is provokálhatja szándékosan (ezt az amerikai tévévitákban eleve ki is zárják, mert tilos a feleknek közvetlenül egymáshoz, vagy az amúgy is pártosan megoszlott közönséghez szólniuk, csakis kérdezőjükhöz, no meg persze a nézőkhöz), akkor úgyis mindketten „hozzák magukat”, s ez aligha fogja az emberekben módosítani a már kialakult képet. Nyilvánvalóan inkább árnyaltabbá teszi.