Tenger és trágyadomb

Két meghatározó élményem volt az utóbbi másfél hónapban. Az egyik lesújtó, de végtelenül pitiáner és nevetséges is egyben. Gondoltam, nem is teszem szóvá, de mivel szereplői az Európai Parlamentbe készülnek, nem kerülhetem meg. Egy 1848 ünnepségen történt, idehaza, hogy önjelölt szónokok markolták meg hirtelen a mikrofont, és olyan ultrajobbos szájtépést műveltek, melyhez Slota is gratulált volna. Nagy show volt, csak azt nem értem, miért akarnak annyira az EP-be kerülni, ha gyűlölik az Uniót, miként az MKP-t is, továbbá mindenkit, aki nem rájuk szavaz majd? Ha mindenki áruló, aki nem úgy és annyira magyar, mint ők... Azért a szervezők szólhattak volna: ez itt tiszteletadás, nem hordószónokok körzeti versenye... Arról már nem is beszélve: a honfoglalás előtti magyar történelmet pillanatok alatt átvarázsolták, hogy Györffy György, Kristó Gyula, Engel Pál és Szűcs Jenő is egyszerre foroghattak a sírjukban – már bocsánat az elhunyt tudósoktól. Csak abban bízom, ezt a mártírkodó, agresszív demagógiát senki sem vette be. Bejutni meg úgysem fognak. Ehelyett inkább Katona Tamást kellene olvasniuk, és bocsánatot kérni a szabadságharc legkisebb közkatonájától is. Tudom, ez reménytelen vállalkozás lenne, de meg kéne próbálni. Hátha meggyógyulnak, vagy tünetmentessé válnak – egy időre.

A másik élmény: Czajlik Jóska csapatának előadása a budapesti Bárka Színházban. Gombrowicz Operett című „harcos operettjét” vitték színre. Katarzis. Szellemi, lelki tisztítótűz. Nemcsak az előadás miatt, nemcsak, mert ez Witold mester egyik legjobb darabja, s a legkegyetlenebb tükröt tartja elénk a közép-európai történelem valós abszurditásáról. De úgy, hogy sírva röhögünk, s röhögve sírunk. Az előadást nézve jóleső büszkeséget éreztem a szlovákiai magyarok tehetsége és tudása miatt. Azok a fiatal színészek, akiknek elegük lett a küldetéstudatos, megideologizált, melldöngetéses nyomorból, s vállalva a kihívásokat, most máshol teremtenek értékeket. S azé a fiatal rendezőé, aki sose gondolkodott karámban és nyájszellemben. Szlovákiai magyarok, de nem az a legfontosabb számukra, hogy magyarok. Csak az, hogy a szakmájuknak élhessenek, hogy hagyják őket dolgozni. Az identitás magától értetődő és természetes. Miként a kulturális közeg és a gyökerek is. Tudják, honnan indultak, de nem csinálnak belőle kokárdát és plecsnit. S ami lényegesebb: undorodnak a mártírköntösbe bújt dilettantizmustól. Amit ők a Bárkában tesznek, annak szellemisége előbb-utóbb hozzánk is tengeri levegőt hoz. S most nem is színházra gondolok. Csak a normális életre.