Téli (élet)képek

Egy szűk kis utcácskán mentem keresztül a minap. Olyanon, ahol az egymásba kapaszkodó, alacsony családi házak ablakai alig vállmagasságban nyílnak az utcára. Az egyik ház előtt egy viseltes ruhájú, borostás férfi álldogált; már első ránézésre látszott, ritkán van valódi fedél a feje fölött. Egyszer csak nyílt az ablak, s egy idősebb néni tányért és kanalat adott ki a férfinak. Az szép lassan, komótosan enni kezdett, kiélvezve minden falatot. Nem tudom, hányszor nyílott ki ez a kis ablak a tél folyamán, de látva a két ember szinte már összeszokott mozdulatait, valószínű, hogy a hajléktalan férfi rendszeresen itt kap egy tányér forró levest vagy főzeléket. A mínusz tíz fokos hidegben a férfit az étel, engem a látvány melegített fel.

***

„Már megint havazott az éjjel” – sóhajtunk mi, felnőttek, a reggeli redőnyhúzás közben. Bosszúságunkat csak fokozza, amikor rápillantunk behavazott autónkra, amelyet megint úgy kell majd kiásni a hóból. Gyors helyzetfelmérés: a művelet legalább negyedórát rabol el értékes reggeli perceinkből. „Ujjé, megint havazott” – rohan ki ragyogó szemmel csemeténk a konyhába, miután ő is kinézett az ablakon. „Ma korábban gyere értem az iskolába, hogy kimehessünk szánkózni” – hadarja két harapás és egy kortyolás közben. És akkor mi is rádöbbenünk, hogy nem számít a behavazott autó, a csúszós utak, a farkasordító hideg. Beugrik: gyerekkorunkban mi is ugyanilyen kitörő örömmel üdvözöltünk minden hópelyhet, azt kívánva, bárcsak soha ne olvadna el. Ha csak egy kicsit is vissza tudjuk idézni azt az érzést, akkor nem akarhatunk más, mint hogy gyermekeinknek is minél többször legyen része benne. Tehát a bevezető mondat ennek fényében így módosul: „De jó, már megint havazott az éjjel!”

***

Faluhelyen megszólják azt, aki nem söpri el a járdáról ősszel a lehullott faleveleket, télen a havat. „Micsoda szégyen lenne, ha éppen a mi portánk előtt esne el valaki és törné kezét-lábát” – magyarázta ismerősöm nyolcvanéves nagymamája, akinek háza előtt a kora reggeli buszokra siető falubelieknek sem kell soha hóban gázolniuk. „Rossz alvó vagyok, ha pedig már felébredtem, nem ücsörgök az ágyban, végzem a dolgomat. Nyáron a legtöbbször már a kertben ér a hajnali harangszó, ilyenkor, télen pedig hósöprés közben” – mondta. A város persze más, a jeges, csúszós járdáknak gyakorlatilag nincs gazdájuk. Jogilag persze van, de valljuk meg őszintén, hány olyan esetet hallottunk, hogy valakit azért bírságoltak meg, mert a tömbházak előtt nem volt letakarítva a járda. Pedig nem sok kellene hozzá, egy-két lapát, söprű és persze egy kis jóakarat.