Tavasz és kétségbeesés

Ha eddig nem kapkodta is el, nem lehet kétségünk afelől, hogy a tavasz beteljesíti küldetését, a természet – fű, fa, virágok – szinte egyik hétről a másikra megújul, de amúgy a helyzet e kis honban továbbra is kétségbeejtő. De nem reménytelen, ahogy mondani szoktuk, s ahogy így, húsvét táján a lelkünk mélyén talán érezzük is. Mert tudatosan vagy öntudatlanul, de hinnünk kell e nagy ünnep, az áldozatvállalás és a feltámadás példamutató erejében. Ez az ünnep újfent csak azt erősíti meg bennünk, hogy a hétköznapok „szenvedéstörténete”, s egyáltalán az emberi élet semmiféle áldozatvállalása nem lehet hiábavaló.

Ne féljünk hát a kétségbeeséstől, valójában csak ennek döbbenetében találhatunk rá a helyes útra, mely az egyetlen igazsághoz elvezet. A minap Herder-díjjal kitüntetett Esterházytól olvasom éppen, hogy élni tulajdonképpen annyi, mint kétségbeesettnek, elveszettnek érezni magunkat. És mivel ez a tiszta igazság, vagyis tudni, hogy élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat, aki ezt elfogadja, már meg is kezdte a magára találást, már hozzá is fogott a maga igazi valóságának a feltárásához, már szilárd talajon áll. Mint a hajtótörött, ösztönösen fog fürkészni valami után, amit megragadjon, és ez a tragikus, határozott, abszolút igaz tekintet el fog igazodni az élet zűrzavarában. Következésképpen, aki nem érzi magát igazán elveszettnek, menthetetlenül elvész, vagyis nem találkozik soha önmagával, nem bukkan soha a saját valóságára...

A költő Pilinszky például éppen ezt a kétségbeesést tartja a húsvéti feltámadás egyik legfontosabb üzenetének, hiszen az áldozat alázatával kiegészülve a megváltás realizmusát jelenti egyben. Szerinte, aki becsületesen felméri a világgal, önmagával és Istennel szembeni reményeit és feladatait, kétségbe kell hogy essék önmaga gyarlósága, megbízhatatlansága felett. Ez a kétségbeesés azonban nem szükségszerűen negatív előjelű, sőt úgy is tekinthetjük, mint a szellemi felnőttség kezdetét. Nem záróköve tehát, hanem nyitánya a tulajdonképpeni felemelkedésnek.