Tájkép ostrom előtt

Ki huszadika után jár erre, annak csatatér a táj, itt a „központi falu” postahivatala és kocsmája előtt. Reggel nyolc. A sárga furgon megérkezik a napi postával, a postában a mindenható fehér-kék cetlivel, amelyen név, lakhely, születési szám és az összeg nagysága szerepel. Az összegé, amely egy hónap megélhetés vagy meg nem élhetés, két nap mámor és huszonnyolc nap éhezés. Hideg van, a biciklin jövők fején már usánka, kezükön a téli kesztyű, arcuk kipirulva. Be kell járni a pénzért, ilyen a szolgáltatás, nincs pardon. Aztán eljön a kilenc óra, a hivatali idő már egy órája tart, de az ajtó még mindig zárva. Hosszadalmas a szétosztás, a feketéllő tömeg morog, cigarettafüst száll fel itt-ott, már ha van még valakinek ilyenkor, a segély napjának reggelén cigarettája. Elhangzanak a szokásos „neked mennyi tartozásod van a helyi boltosnál” beszámolók, „nem tudsz valahol valami alkalmi melót”, meg „ki kéne menni Csehbe dolgozni” variációk. Mert helyben megint szaporodott a segélyre várók száma. Aztán megnyikordul a mindenható postahivatal ajtaja, s kezdődik a „tessék egyesével a pultnál”, „kérem a személyi igazolványát”, „mozduljanak már, emberek” kantáta. Gyűrött ezresek, csörgő apró: „az istenit neki, miből élünk így meg, gyere egy sörre, ez olyan kevés, hogy úgyis mindegy”. Tíz órakor káprázó szemekkel takarítgatnak az előtérben a hivatalnok hölgyek. Szemközt, a kocsmában vígan villog a játékautomata, a csapos rendre szedi be az adósságokat, a gyereknép csokipapírral dobálózik kint a placcon, az első hazaszállításra is sor kerül úgy délután kettő felé. Két vállalkozó kamasz kétkerekű kocsin viszi a Jenőt, mert megint sikerült neki. Este sörösüveghalmaz, cigarettacsikk miriád meg a fehér-kék cetlik gombóccá gyűrt halmai az utcán. Tájkép csata után, melyre holnap másnapos reggel virrad.