Szürke zóna

A kommentelők egy része most habzó szájjal kap a szívéhez, mit képzel magáról ez a Soros-, zsidó- és brüsszelbérenc gittegylet, be akarják mocskolni, el akarják tiporni a világ szívcsakráját, ahogy mindenki más a föld kerekén, a hálátlan latrok. Őket hagyjuk is agonizálni, hisz az egész világ hülye, csak ők nem.
Mások, akik nem szorultak bele a kognitív disszonancia medvecsapdájába, felkapják a fejüket: oké, hogy Magyarország százból hetvenkét pontot szerzett, de ez eddig csak egy szám. Csak sejtéseink lehetnek, mit értékeltek a szervezet jelentéskészítői. S azt sem tudjuk pontosan, mi az alapvető különbség a 72 pont és mondjuk a 69 pont között, ami már a részlegesen szabad kategóriába utalja az országot.

Induljunk tehát ki abból, amit tudunk, mert már tapasztaltuk, nem is olyan régen, csupán három-négy évtizeddel ezelőtt. Mert mi, közép-európaiak nagyon is jól tudjuk, mi a különbség a szabadság és a puha diktatúra között. És a határvonalat is fel tudjuk fedezni, ha leporoljuk a fájdalmas emlékeket, melyeket már rég próbálunk eltemetni magunkban.
A baj csak az, hogy gyakran összekeverjük az égboltot a tó felszínén tükröződő csillagokkal. Nem tudjuk, hol van a fent és a lent. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy csak ez a tótágast állt szabadság jár nekünk, amit ma tapasztalunk. Azt hisszük, hogy végső soron ennyit ér az egész, amit 1989-ben kiharcoltunk, miközben nem akarjuk beismerni, hogy azok, akikre rábíztuk magunkat az új világban, elcseszték az egészet, és a maguk javára fordították a lehetőségeket. S kijátszottak minket, egytől egyig. 
Így történhet meg, hogy míg ’89 előtt az imperialista Nyugatot kellett szidni, addig most a diktatórikus Brüsszelt, Junckert és Soros Györgyöt. Hogy míg azelőtt a felforgató nyugati kémek, ellenzéki bomlasztó erők jelentették a belső ellenséget, addig most az emberi jogokat védő civilek. Hogy míg az elvtársak fekete Volgákkal jártak, addig a NER-lovagok sötétített üvegű terepjárókkal. Míg stadionokat építettek és villákat, addig most stadionokat építenek és még nagyobb villákat. S mikor felróják ezt nekik, akkor jobb esetben kiröhögik, rosszabb esetben pedig ellehetetlenítik, aki szólni mer – mert szerintük mindaz, amit tesznek, nemzeti érdek.

Mi különbözteti meg hát a jelenlegi rendszert az átkostól. S ha mindaz, amit felsoroltam, igaz lenne, akkor miért szabad ország még Magyarország a Freedom House szerint? A válasz egyszerű: a két rendszer, bár nagyon hasonlít, másképpen épült fel. Míg a kommunizmus keményen kezdett, fokozatosan enyhült, hogy elérjen egy hosszabb távon fenntartható állapotot. A jelenlegi magyarországi rendszer pedig fokozatosan épül, bekeményít és teszteli, meddig mehet el, mit engedhet még meg magának – mígnem az utolsó előtti pillanatban nyugvópontra jut. 
A Freedom House jelentésében a legbosszantóbb, amikor azt írják: Magyarország tíz éve reménykeltő projektnek tűnt. Hozzátesszük: nyolc éve is. S ami a legszomorúbb: nem kellett volna hozzá sok, hogy az is maradjon.