Szlovákia, mintaország

Ezek a száraz tények könnyen befogadhatóak, az viszont már sokkal érdekesebb, hogy a Kuciak-gyilkosság és az annak folyományaként felszínre kerülő ügyek után a Nyugat szemében még mindig Magyarország és Lengyelország a rosszfiú, míg Szlovákiával kapcsolatban fel sem merül semmilyen, a jogállamiságot illető probléma (minden bizonnyal a vietnami emberrablásos eset is fut majd egy kört a közbeszédben, és ugyanúgy feledésbe merül, mint a többi ügy).

Lehet, hogy a Fico-kabinet kevés közpolitikai területen bizonyult sikeresnek, de a külvilág felé nagyon is sikeresen tudta eladni magát.

Hogy a Smer miféle rendszert működtet kisebb megszakítással 10 éve, azt mindannyian ismerjük. Harcias szlogenek, ellenségkép-kreálás, autoriter stílus, amely viszonylag sikeresen leplezte a nagymértékű korrupciót és a közpolitikai reformok égető hiányát. Azt kevesen tudjuk viszont, hogy mindezzel külföldön mennyire nincsenek tisztában. Sok külső szemlélő számára ugyanis csak a töretlen gazdasági fejlődés, az életszínvonal-emelkedés és a nyugati orientáció sikeres példája látszik – a ruszofil, és olykor-olykor EU- és NATO-ellenes belföldi megnyilvánulások ellenére. A Kuciak-gyilkosság után egy külföldi újságíró megkérdezte tőlem, hogyan kerülhetett sor erre a sokkoló bűntényre, miközben Szlovákiáról mint afféle pozitív példáról beszéltek, és szinte csak sikertörténeteket lehetett olvasni róla a világsajtóban. Mindez történt akkor, amikor már túl voltunk a Gorilla-ügyön, a CT-botrányon, de már a Bašternák-ügy is jócskán mögöttünk van. Mi lehet az oka, hogy Európa ennyire nem látja, mi történik Szlovákiában?

Egyrészt ne vitassuk el, hogy ezen a téren Robert Fico kormányai valóban sikeresek voltak. Ha összevetjük Ficót Kaczynskivel és Orbánnal, kijelenthetjük, hogy hármójuk közül Fico a leginkább pragmatikus, ő az, akinek a legkisebb a messianisztikus küldetéstudata, és aki ennek megfelelően EU-s színtéren szabadabban választhat simulékony magatartást, ami mellett pedig bőven megfér a hazai terepen alkalmazott konfrontatív hozzáállás. Orbán és Kaczynski koherens politikájának is egyik alapeleme, hogy az EU-s üzenetek is belpolitikai célokat szolgálnak, így ők kevésbé alkalmazhatják rugalmasan a kettős beszédet. A smeres külpolitika manőverezőképessége viszont minden bizonnyal sikeresnek mondható, nem véletlen, hogy Miroslav Lajčák az ENSZ közgyűlésének elnöke lett, a jelenlegi pénzügyminiszter, Peter Kažimír neve pedig felmerült az első közös európai pénzügyi tárca lehetséges vezetői között.

Másrészt nagyon fontos, hogy amíg a magyarországi, de főleg a lengyel ellenzéki pártok erős európai beágyazottsággal rendelkeznek, addig ez Szlovákiáról nem mondható el. Sulík és Matovič pártjai egyelőre a belföldi hálózatuk kiépítésével küszködnek, és az SaS-ről sem feltétlenül mondható el, hogy az „eurokomform” pártok táborát erősíti. Az egyedüli erő, amely gyakran használja európai kapcsolatrendszerét az uniós vezetők véleményének befolyásolására, az a KDH, amely viszont parlamenten kívüli pártként aligha vehető komolyan EU-s szinten.

Harmadrészt – és talán ez a legfontosabb – az EU ugyan valóban nagyra értékeli az emberi alapjogok és a demokrácia eszméit, de sokkal fontosabbnak tartja saját érdekét – értve ezalatt főleg a legerősebb tagállamok érdekeit, természetesen. Szeretjük felmagasztalni az EU-t, és szemet hunyunk annak opportunizmusa felett. Fico pedig nagyon jól felismerte: amíg egy kis keleti tagállam kormánya az EU-s vezetésnek nem tart be, addig otthon azt tehet, amit csak akar.