Szimultán kávézás helyett

A szlovákiai magyar világba talán csak áttételesen ér el annak a viharnak a szele, ami Magyarországon tört ki: a választások után a félhivatalos kormánypárti közlönyként működő Magyar Idők cikksorozatban ment neki számos konzervatív intézményvezetőnek, azzal vádolva őket, hogy félig-meddig „titkon” balos, liberális művészeknek és szakértőknek adnak helyet. A vád szerint azért, hogy ilyen olcsó trükkel szerezzenek jó pontot a „másik oldalon”. A támadottak között van Pröhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, aki mellett kiállt L. Simon László exállamtitkár is.

A vita pedig nagyjából egy régi jobbos frusztrációról szól: hogyan lehet hatalomból segíteni a konzervatív-nemzeti beszédmód ismertségét, elismertségét? Egyesek szerint egyszerűen térfoglalással kell bebiztosítani a kulturális fölényt, erőből kell helyet szerezni bizonyos – marginalizáltnak vélt – művészköröknek.

Pröhle Gergely erre egy érdekes adattal reagált: az őt támadó cikkek több mint ötven művész meghívását kifogásolják, de csak 10-12 nevet javasolnak helyettük.

Nyitva marad a kérdés, hogy hol vannak a marginalizáltak – lehet, hogy nem is léteznek?

Nem lehet, hogy a szabad gondolatfutamok világában elmerülő kortárs művészek kísérletezései egyszerűen nehezen illeszkednek a rend és rendezettség vízióját képviselő konzervatív ideákba? Ez nem a jobboldal szellemi gyengeségét jelenti – a szellem nemcsak az irodalomból és művészekből áll, hanem például az akadémiai elitet adó konzervatív természettudósokból is. Inkább a „fifty-fifty” jellegű balanszírozás tűnik értelmetlennek, ahogy a papok és lelkészek sem fele-fele arányban tűnnek jobb- és baloldalinak.

Nem lehet, hogy minden művész alkatilag kissé szabadelvű, szabadgondolkodó – de minden életmű alkatilag a nemzeti kánon részévé válik? Ha akarja a szerzője, ha nem. Polgári-liberális vagy balos írók életműveinek sora vált részévé a nemzetépítésnek, József Attilával ünnepeljük a költészet napját, a Nyugat szerzői teremtették meg a modernitás magyar hangját és így tovább.

Akkor tehát azoknak van igaza, akik szerint egy kulturálisan vegyes programkínálat párbeszédet szül? Nem biztos. Ritkán van ugyanis párbeszéd abból, ha két különböző gondolkodású írót leültetünk egymás mellé. Gondolataik sokszor nem ellentétesek, hanem párhuzamosak, nem találkoznak sehol. Nincs kémia, nem olyan ez, mintha összeöntenénk két sistergő folyadékot kémcsőben, amiből aztán felcsap a lila füst. E cikk szerzője ezt részben szakmai tapasztalatból írja: a Pozsonyi Magyar Intézetben 2010–15 között többször próbálkoztunk ilyen kísérlettel, de nem szállt fel a lila füst. És mivel Magyarországon „éppen” kulturkampf volt – egyébként 1867 óta folyamatosan zajlik, de mindegy –, ezért az ilyen igyekezetek sokszor őszintének sem tűntek, inkább valami testcselnek, taktikának, helyezkedésnek. A közeg nem vált inspirálóvá.

Személyes példából álljon itt egyetlenegy. A pozsonyi könyvfesztiválon a balos magyar művész előad itt, a jobbos beszél ott. Utána kávézás: egyik üldögél itt, a másik ott, tudnak egymásról, de inkább magukban vannak. A meghívó magyar intézet igazgatója pedig kávézik itt, majd vécére menést, telefonálást és egyéb fontoskodást imitálva leül kicsit ott is. Majd onnan is megszökve, „elnézést, szólít a kötelesség”, visszaül ide. A kettő között pedig megszületik a gondolat: ehhez képest a magyar–szlovák párbeszéd egy gördülékeny, izgalmas valami.

Akkor tehát nem érdemes úgy dolgozni, ahogy Pröhle Gergely teszi? De igen, még ha ez nem teremt is kultúrbékét, nem növeli a GDP-t és nem csökkenti a vérnyomást. Viszont elegáns, és rendkívül sok a stílustalanság, a tetkó, az erő, a nagy arc és a nagy száj, ezért ezt egyszerűen jólesik látni. A „miért hívjunk meg más szekértáborból is művészt?” kérdésre pedig ez is lehet egy válasz:

Csak.