Szieszta, te édes!

Ki ne tudná, micsoda élvezetet jelent a lustálkodás, a ringató délutáni félálom, az a lopott félóra, mikor a bőséges és lehetőleg többfogásos ebéd után olyan ellenállhatatlanul hívogat a dívány vagy bármilyen, nyújtózkodásra alkalmas fekhely, mikor csak úgy ruhástól, jóízűt szunnyad az ember félig behúzott függönyök mögött a kellemesen hűvös szobában, és – legalábbis férfitársaim – nem mulasztják el, hogy egy-két lyukkal lazábbra fűzzék a feszesre csatolt derékszíjukat. Hát igen, jó is volna, de aligha hiszem, hogy sokunknak mindez napi élménye lenne. A megfeszített munkatempó, a határidők kényszerítő ereje, a környezetünk folyamatosan éberségre ösztökélő elvárásai bizony nem teszik lehetővé, hogy hétköznaponként is adózzunk a lustálkodással járó örömöknek.

Rohanó, már-már eszelős világunkban éppen ezért üdítő színfoltként hat, hogy Olaszország lustái nemrégiben gondoltak egy nagyot és egyesületbe tömörültek, s az elmúlt hétvégén meg is tartották az olasz Lusták Nemzeti Találkozóját (Primo Meeting Nazionale dei Pigri). Mint hallom, a rendezvény programját rendre és kötelezően szieszta szakította meg. A példa tehát adott, de valami azt súgja, mi itt, a Kárpát-medencében lusták leszünk követni.

Lustálkodni jó pedig, hisz Po Csü-ji, a majd’ ezerkétszáz éve halott kínai költő is megmondta már: „Ha a kezünk serény, benn a szívünk renyhe, / csak a gondatlané a boldogság enyhe. / Meg kéne tanulni, hogy tétlenül éljünk, / lázasan ügyelni, hogy végre henyéljünk.” Hát valahogy így szól az idézet vagy legalábbis majdnem, lusta voltam utánanézni.

Jó lesz vigyázni azonban, izgága korunkban ugyanis előbb-utóbb a körmére néznek annak, aki nem eléggé izgága. Úgyhogy most megyek és megiszom egy kávét, egy jó erős feketét. Vagy mégsem? Hisz kávét főzni is olyan fárasztó...