Szerelmesek a műmárványon

Amikor azt gondolnánk, mekkora blődséget mondott már megint ez az ember, rá kell jönnünk, ő is csak saját magát ismételgeti. Természetesen nem mindenben. A hét elején azt találta mondani, hogy ne gördeszkások zavarják a szovjet felszabadító katonák örök álmát a nyilvános temetőként funkcionáló pozsonyi Slavínon, inkább fiatal párok valljanak ott egymásnak szerelmet. Szerinte az szebb, méltóbb. Persze nem tudni, mihez vagy kihez, a szürke szocreál förmedvényhez, a műmárványhoz és betonrengeteghez vagy a felszabadító szovjet katonákhoz. Mindegy, a lényeg az, hogy kormányfőnk egy évvel ezelőtt ezt a magvas gondolatot már legalább egyszer elültette a közbeszédben, ám szavainak valószínűleg elenyésző szintű nevelő hatása van a fiatalságra, ugyanis azóta sem lett a Slavínon kevesebb a gördeszkás és több a szerelmes. Pedig Fico ez esetben arra sem panaszkodhat, hogy véleményét ne közölte volna a sajtó az azt megillető helyen. Nem baj, jövőre talán még egyszer elmondja.

A teátrális bocsánatkérések ügyében viszont ennél kissé szelektívebben bánt saját korábbi kijelentéseivel Fico, aki egyáltalán nem hiányolta, hogy az orosz vezetőség még nem kért elnézést az 1968-as hívatlan látogatásért, és az ezt követő két évtizednyi senki által sem kért – illetve csak holmi bábkormány által kezdeményezett – ittlétért. Bezzeg tavaly augusztusban ugyanez a most nagylelkű „államférfi” nem volt rest annyira felháborodni egy szomszédos ország államfőjének előre bejelentett látogatásán, hogy azon nyomban ki is tiltotta őt az országból. Merthogy az 1968-as megszállás napján érkezett volna – az már mellékes körülmény volt csupán számára, hogy az elnök által képviselt állam annak idején legfeljebb a szovjet csizma pucolójának szerepében tetszeleghetett, kis epizódszerepre „kárhoztatva” a nagy baráti segítségnyújtásban. Mindegy, az elvek azok elvek, még ha olykor szelektíven érvényesülnek is.

És a végére egy jó hír: már csak egyet kell aludni, és véget ér a magyarországi belpolitikai agónia. Végződjön akármilyen eredménnyel az országgyűlési választás, idehaza már nem lesz lehetséges a „várhatóval” ijesztgetni. Tiszta víz kerül a pohárba, a kártyák az asztalra tétetnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy mifelénk a magyarkártya érvényét veszíti, vagy hogy odaát ezután a narancssárgáknak köszönhetően rózsaszín jövő kezdődik. Csak végre mindent tisztábban fogunk látni, s az úgynevezett anyaországban is egy világos, erős felhatalmazással rendelkező csapat kezdhet hozzá a nagytakarításhoz. Csak bízhatunk benne, hogy legalább nekik – részben – sikerül. Mert ha már nekik sem, akkor a jobbik ég tudja, kinek... De abban nem lenne köszönet.