Szeptember 11-e után a világ

Igaz, terroristaveszély már azelőtt is szerepelt szinte minden elemzésben, amely a jövő biztonsági kihívásaival foglalkozott, és a NATO stratégiai koncepciója is a főbb potenciális veszélyforrások között emlegette (sőt, Alexander Haig, az USA egykori külügyminisztere már 1980-ban kijelentette, hogy a jövő legfontosabb veszélyforrása éppen az említett tényező lesz). A jelenlegi helyzettől eltérően azonban szinte mindenki potenciális, nem pedig kézzelfogható, valódi veszélyt látott a terrorizmusban. Ezt az állapotot változtatta meg – egyebek mellett – gyökeresen 2001 szeptemberének 11. napja. Módosult az amerikai külpolitika is. Miután a demokrata kormányzatot republikánus váltotta fel, egyértelművé vált, hogy – a hagyományoknak megfelelően – az USA külpolitikájában nagyobb hangsúlyt kap az amerikai érdekek érvényesítésének szükségessége a „humanitárius” koncepciókkal szemben. Csakhogy szeptember 11-e ezt a módosulást erősebbé tette. Jelenleg Washingtonnak a terrorizmus elleni harc jegyében olyan lehetőségei vannak érdekei erőteljes érvényesítésére a világban, amelyekre azelőtt csak kevesen gondoltak. Ennek egyik nagyon jellemző példája az amerikai fegyveres erők jelenléte a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok területén.

A térség azelőtt Oroszország kizárólagos befolyási övezete volt, ahová Moszkva nem tűrt el semmiféle „idegen” behatolást (az ottani energiahordozókért folyó geopolitikai játszma ellenére egyértelműen Moszkva befolyása érvényesült). A következő változás, amelyet sokan a tavalyi terrortámadások számlájára írnak, az orosz–amerikai vagy általánosságban az orosz–nyugati kapcsolatok radikális javulása. A támadások után Oroszország egyértelműen kiállt az amerikaiak mellett, és szinte minden téren támogatásáról biztosította az USA ellenakcióit Közép-Ázsiában. Ebből a szempontból Moszkva szinte fontosabb partnerévé vált az Egyesült Államoknak, mint a NATO-szövetségesek (erről a rendkívül fontos tényről még lesz szó). Velük ellentétben ugyanis képes volt gyakorlati segítséget nyújtani, titkosszolgálati információk átadásával, logisztikai támogatással vagy éppen befolyásának felhasználásával annak érdekében, hogy a közép-ázsiai országok biztosítsák saját területüket az amerikai katonai akciók háttérbázisául. Nem teljesen igaz azonban, hogy az orosz–amerikai egymásra találás csakis szeptember 11-ének köszönhető. Helyesebb volna talán az a megfogalmazás, mely szerint a terrortámadások „csak” kivételes történelmi helyzetet teremtettek arra, hogy a két nagyhatalom ráébredjen, sokkal több közös érdek köti őket össze, minthogy megengedhessék maguknak az ellenségeskedést.

Sokkal ellentmondásosabban alakult az Európa és Észak-Amerika közötti viszony a múlt év szeptembere óta. Feltétlen meg kell említeni, hogy az európai szövetségesek és potenciális szövetségesek (mint például Szlovákia) rögtön szeptember 11-e után teljes támogatásukról biztosították az Egyesült Államokat. Sőt, a történelem során először a NATO Tanácsa „aktiválta” a híres 5. cikkelyt a tagállamok kollektív védelméről. Ennek ellenére az elkövetkező hónapokban nagyon sokan mégis a NATO válságáról kezdtek el beszélni. A szeptembert követő hónapokban ugyanis sokkal inkább az európai szövetségesek saját problémái kezdtek el megmutatkozni, mint a valós segítségnyújtásuk Wa-shingtonnak. Európa kezdettől fogva nagy szavakat használt, fajsúlyos nyilatkozatokat tett, amelyekről azonban fokozatosan kiderült, hogy legtöbbször nem többek frázisoknál. Európa egyszerűen képtelen volt nyomatékot, súlyt adni szavainak. Nem volt képes valódi formába önteni a támogatást, amelyet hangoztatott. Egyes európai szövetségeseknek nem voltak meg a lehetőségeik, megfelelő haderejük. Ide tartozik Németország a nagyobbak közül, de éppúgy ide lehetne sorolni Olaszországot és még több kisebb államot is, csak esetükben – méretük miatt – nem volt ilyen nyilvánvaló és szembeötlő a dolog, mivel senki nem is várt tőlük eget rengető dolgokat. Másoknak az elszántság hiányzott, mint például Franciaországnak, amelynek még meg is lennének az eszközei. Párizs azonban túl sokat kért – döntési jogot a hadműveletekben – és túl keveset kínált – korlátozott számú haderőt, amely nem befolyásolhatta volna döntő mértékben a had-műveleteket. A jövőre nézve Franciaország számára nem kevés tanulsággal járt az elmúlt év. Növelnie kell elszántságát – képességeivel párhuzamosan –, hogy szükség esetén katonailag is határozottan fellépjen, és ezzel újra felnőjön a saját retorikájához, amelyet ezzel reális tartalommal tölthet meg – megfelelő súlyt is adva szavainak. Ha viszont erre nem hajlandó, vissza kell fognia a nagy szavakból és a francia nagyhatalmiság hangoztatásából, mert ezek csak üres szavakká válnak, ha nem áll mögöttük megfelelő erő és határozott szándék. Persze a kép nem lenne teljes a brit kivétel nélkül. Nagy-Britannia az elmúlt évben ismét bebizonyította, hogy hajlandó és képes is határozottan közbelépni, ha érdekei úgy kívánják. Ezzel megerősítette helyét mint az USA legfontosabb európai szövetségese, és valamelyest lelket lehelt az utóbbi években halványuló brit–amerikai különleges kapcsolatokba. Általánosságban azonban elmondható, hogy Európa súlya csökkent az amerikai kül- és biztonságpolitikai gondolkodásban. Ez egyrészt az európaiak már említett képességeivel függ össze, másrészt pedig azzal, hogy az Egyesült Államokat érő legfontosabb biztonsági kihívások földrajzi elhelyezkedése távol került az „öreg kontinenstől”. Ez utóbbit szeptember 11-e ismét csak nyilvánvalóbbá tette és meggyorsította, azonban ez semmiképp sem csak a terrortámadások következménye.

Az USA figyelme enélkül is egyre inkább a Csendes-óceán és Kína felé fordult. Az említett földrajzi hangsúlyeltolódás következtében felértékelődött a közép- ázsiai és a Közép-Ázsiával határos országok szerepe. India súlyának gyors növekedése a nemzetközi kapcsolatokban viszonylag stabil tényező volt már szeptember előtt is, elég csak az indiai gazdaság vagy hadipotenciál ugrásszerű fejlődésére gondolni. Viszont egy éve még elég nehéz lett volna elképzelni, hogy például Pakisztán vagy Üzbegisztán fontosabb partner legyen katonai és hírszerzési szempontból az USA számára, mint Németország. Ez akkor is megdöbbentő, ha minden bizonnyal csak viszonylag rövid távú állapotról van szó, mely szorosan kapcsolódik a jelenlegi közép-ázsiai helyzethez. Az említetteken kívül természetesen számtalan változással járt még szeptember 11. (Irán helyzete, Irak problémája, Izrael és a palesztinok viszonya, gazdasági problémák, katonai fejlesztések és a katonai költségvetés, a doktrínák módosulása). Mindegyik tényező felsorolására azonban nincs lehetőség. Nagyon röviden összefoglalva: a változásokon túl, amelyeket szeptember 11-e okozott, nagyon fontosak azok a világpolitikai folyamatok is, amelyekre a tragédia rámutatott (például Európa alacsony hatékonysága) vagy amelyek fejlődését meggyorsította (például az amerikai–orosz viszony javulása).