Szeparatizmus: légy az unió levesében

Cameron a skót függetlenség elleni brit kormányzati kampány keretében írta a cikket, amelynek lényegét a következő idézet fejezi ki: „Mondjuk ki: Nagy-Britannia működik, és jól működik. Minek felbontani? Ezt a nagy kérdést Skóciának kell eldöntenie, de a válasz már mindannyiunkat érint az Egyesült Királyságban. Skóciának jobb Nagy-Britannián belül. Mindannyiunknak jobb együtt, és rosszabb külön” – így Cameron. Némi rosszmájúsággal tegyük hozzá: a skótok sem sokkal szeparatistábbak Nagy-Britannián belül, mint a britek az Európai Unión belül.

Az „újszeparatizmus” kifejezés saját koholmány annak a folyamatnak az érzékeltetésére, amely az utóbbi négy-öt évben tapasztalható a kontinens boldogabbik felén. Korábban is léteztek Nyugat-Európában függetlenségi mozgalmak és szervezetek – beleértve a fegyvereseket is –, de senki sem vette őket túl komolyan, követeléseik a nyugati politikai elit számára abszurdnak tűntek. Már nem abszurdA kilencvenes években az új demokráciák gyermekbetegségének, amolyan szükséges rossznak tekintették a sok új állam létrejöttét a Szovjetunió hektikus, Jugoszlávia vérgőzös és Csehszlovákia bársonyos szétesése után. Azonban a gazdasági válság tovább mélyítette a nyugati országok régiói közötti különbségeket, amelyeket nem egy esetben még nemzeti/ nemzetiségi sérelmek is felerősítettek. Az egyre több Európa hívei szerint a függetlenedési törekvések azért természetellenesek, mert szembemennek az általános európai trenddel: a II. világháború vége óta Európa államai az egyre szorosabb összefogásban látták a kiutat, mind több jogkört adtak és adnak át Brüsszelnek, aminek végcélja csak a politikai unió lehet. Tehát amikor az EU-tagországok egyre nagyobb mértékben adják fel szuverenitásukat – tisztelet az egyelőre két kivételnek, Nagy-Britanniának és Csehországnak –, akkor jönnek a nyughatatlan régiók és saját államot akarnak?! Számunkra a szeparatista – ne tekintsük ezt a jelzőt pejoratívnak – törekvések szempontjából három példa lehet igazán érdekes. Olaszországban Dél-Tirol helyzete azért, mert amikor a romániai vagy szlovákiai magyarság az elmúlt két évtizedben megfogalmazta az államhatalommal szembeni elvárásait, Dél-Tirol volt a markáns példa arra, hogy még a területi autonómia is lehet hasznos rendezési elv mindkét fél számára. A másik kettő: Nagy-Britannia és Spanyolország. Az I. világháború után Olaszországhoz csatolt Dél-Tirolban kezdetben a fegyverek is szóhoz jutottak, de az már a múlté, évtizedekkel ezelőtt sikerült elfogadható megoldást találni a lehető legszélesebb körű önigazgatásra. A gazdasági válság azonban itt is indulatokat gerjesztett. A munkanélküliség aránya (4,1%) egyike a legalacsonyabbaknak Európában. A többségében német ajkú lakosság nem érzi felelősnek magát az olasz gazdaság helyzetéért. Bolzanóban akkor szabadultak el az indulatok, amikor Mario Monti kormányfő tavaly 750 millió eurónyi megtakarítást követelt Dél-Tiroltól. Ez az ultimátumszerű felszólítás ellentmondott annak az írásos garanciának, melynek értelmében az ott beszedett adók 90%-a visszafolyik Dél-Tirolba. Luis Durnwalder, a tartomány kormányfője központosítási törekvésekkel vádolta Rómát, s Monti címére kijelentette: „Azt megértjük, hogy nekünk is takarékoskodnunk kell. De azt nem fogadjuk el, hogy megmondják nekünk, min kell takarékoskodnunk.” Zseniális mondat, kifejezi az autonómia lényegét. Mennének a skótok, de...Cameron nemrégiben azzal sokkolta Európát, hogy 2015 után, ha pártja ismét győz a választásokon, népszavazást rendeznek Nagy-Britannia EU-tagságáról. A skótok egy évvel korábban, 2014-ben akarnak referendumot tartani az Egyesült Királysághoz való tartozásról. Érdekes egybeesés, hogy a katalánok is 2014-re ígértek népszavazást a Spanyolországtól való elszakadásról. És mindháromban közös: az EU vezetői leszedték a keresztvizet Cameronról, ugyanakkor a skótokat meg a katalánokat is megfenyegették: kiesnének az EU-ból, önálló államként ismét uniós tagságért kellene folyamodniuk, elvesztenének számos előnyt, amelyet most élveznek. Hozzá kell tenni, ez egyelőre csak riogatás, mert nemzetközi jogászok véleménye megoszlik az ügyben. Cameron négy hónappal ezelőtt írta alá Alex Salmond skót kormányfővel azt a megállapodást, amely a skót függetlenségi népszavazás szabályait rögzíti. A skót elszakadás nem lenne teljes, maguk a skótok sem akarják. Salmond sokszor elmondta: az esetleges szétválás után is változatlanul a brit uralkodót tekintenék államfőjüknek. Ebben nincs semmi különös, jelenleg a Nemzetközösség tagországai közül tizenötnek, köztük Kanadának, Ausztráliának és Új-Zélandnak is a mindenkori brit uralkodó az államfője. Salmond ugyanakkor utalt rá, Skóciának önálló hadereje lenne, mondván: a független Skócia „nem engedné, hogy fiait és leányait az irakihoz hasonló illegális háborúkba rángassák bele”. Hozzátette: Skócia területén nem lehetnének nukleáris fegyverek sem. Ez elvileg azt jelentené, hogy a brit nukleáris csapásmérő erőt hordozó tengeralattjárók többé nem köthetnének ki a királyi haditengerészet skóciai támaszpontjain. Cameron már utalt arra, hogy elszakadása esetén Skócia nem tarthatná meg a fontot fizetőeszközeként, és más, a brit unió tagjaként jelenleg élvezett előnyökből sem részesülne. Edinburgh-ban erre azt mondják, az új köztársaság egyedül aknázhatná ki az északi-tengeri olajkincset, és elgondolkodnának az euró bevezetésén is. Az eltartó kisebbségSokkal bonyolultabb a spanyolországi helyzet. Bár az utóbbi hetekben kirobbant korrupciós válság miatt a konzervatív néppárti (PP), Mariano Rajoy vezette kabinet sorsa bizonytalan, ez nem befolyásolja a mindenkori madridi vezetés elutasító magatartását, épp úgy, ahogy a novemberi tartományi választások sem módosítottak alapvetően a katalán törekvéseken. Mert bár az Artur Mas helyi kormányfő vezette CiU 12 mandátumot vesztett, a második legerősebb politikai erő a szintén szeparatista ERC lett, több mint kétszeresére növelve mandátumainak számát, így a regionális parlamentben többségben vannak az önálló Katalónia támogatói. Január végén a katalán parlament hatalmas többséggel szuverenitási nyilatkozatot fogadott el, „megtéve ezzel az első komoly lépést a függetlenségi népszavazás felé”. A referendumot azért akarják jövőre megrendezni, mert épp háromszáz éve lesz annak, hogy a spanyol örökösödési háború győztesei eltörölték a katalán közjogot és közigazgatási rendszert. A spanyol kormány törvényellenesnek tartja a tervezett népszavazást, egyelőre e körül folyik a jogi huzavona. Napirenden vannak a nyílt vagy burkolt fenyegetőzések. Madridot is meglepte az emlékezetes, tavaly szeptemberi barcelonai tüntetés, amelyen több mint egymillióan követelték a nagyobb önállóságot. Katalónia a maga 7,6 millió lakosával Andalúzia után a második legnagyobb spanyolországi régió, a spanyol össztermék ötödét állítja elő. Az 1978-ban elfogadott demokratikus alkotmány jelentős önigazgatási jogköröket adott az ország 17 autonóm közösségének, köztük Katalóniának és Baszkföldnek, de Katalónia, ez utóbbival ellentétben, nem kapta meg az adóügyi önállóságot. A katalánok – nem alaptalanul – úgy látják, hogy a központi költségvetésbe átutalt milliárdokkal ők tartják el Spanyolország szegényebb térségeit. A katalán gazdaság teljesítménye önmagában meghaladja pl. Írországét vagy Portugáliáét, és ez is táplálja azt a hitet, hogy a katalánoknak önállóan jobb lenne a soruk. De nem minden katalán függetlenségpárti. Az ellentábor azzal érvel, hogy Katalónia búcsút mondhatna az EU-nak és az eurónak is. Az unió nem akarja Spanyolország szétdarabolását, s mivel egy új tagállam uniós csatlakozásához konszenzusra van szükség, azt Madridnak is meg kellene szavaznia. Katalónia az EU „várótermébe” kerülne – Koszovó mögé. Röviden szólni kell Baszkföldről, ahol szintén érdekes helyzet alakult ki. Itt egyelőre nem követelik az elszakadást, úgy tűnik, az ETA letette a fegyvert. Viszont a válság itt szintén felerősítette az egyébként mindig is markáns szeparatista hangulatot. Kevesen tudják, hogy Baszkföld gazdag, az egy főre jutó GDP-t tekintve a leggazdagabb spanyol régió. A baszk nacionalisták most új autonómiatervezetet készítenek elő, amely a létező adóügyi autonómia mellett további önrendelkezési jogköröket biztosítana Baszkföldnek. Madrid erről hallani sem akar. Erdély más tésztaPersze ezzel még nincs vége a sornak. Említeni lehetne az olasz Északi Ligát, amely kezdettől fogva azért követel nagyobb önállóságot a négy északi régiónak, hogy ne ők tartsák el a viszonylag szegényebb délieket. Külön tanulmányt érdemelne a rendkívül bonyolult belga helyzet, ahol a gazdagabb, holland ajkú Flandria megunta a szegényebb, francia ajkú Vallónia finanszírozását.Bár nem Nyugat-Európához tartozik, azért meg kell jegyezni: a székelyföldi autonómiakövetelések nem tartoznak ebbe a kategóriába. Hiába jelentetett meg a román sajtó az utóbbi napokban több elemzést arról, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye életképtelen lenne, ha önállósulna. Hiába mossa össze a román média és politikai elit, az autonómiaigények nem azonosak az elszakadási törekvésekkel. Tanulság sok van, de a legfontosabb: a nyugat-európai szeparatizmust az érintett kormányok mintha kezdenék komolyabban venni. Ezt kellene tennie az EU-nak is. Az átfogó elemzéseket, megfontolt tárgyalásokat nem helyettesítheti a fenyegetőzés. De úgy tűnik, a brüsszeli bürokratáktól – amilyen Barroso EB-elnök és Rompuy ET-elnök is – egyelőre több nem telik.