Szécsi Noémi: Levelek a kertből

Pedig Editke szerint romantikus volt, ahogy azt mondtam neki, hogy emelje fel a karját és hunyja be a szemét – aztán rákapcsoltam a legnagyobb fokozatot a ventilátoron. Ott álltunk egy órán át, míg meg nem száradt rajtunk az izzadtság, és az örömtől meg sem tudtunk szólalni. Lám, egy magamfajta férfi huszonöt év után is gavallér a feleségéhez: egyszer sem kértem, hogy én állhassak elől, megelégedtem azzal, ami a nejem izgalmasan telt – de nem kövér! – testecskéje mögül rámcsapott. 

Vége a nyárnak, és nem ébredek többé már arra, hogy Deák Bill Gyula lüktet a belső szerveimben. Azon az éjszakán félálomban kezdett átjárni a lüktetés, ezért meg is feledkeztem róla, hogy rákérdezzek: mit keres ön, tisztelt Deák Bill Gyula az én belső szerveimben, csak lassacskán jutott el az agyamig, miért invokálja a Tűzanyát, Vízanyát, Földanyát és egyéb szellemeket hajnal háromkor az én portámon, és különösen miért engedi, hogy rossz hangú részegek csatlakozzanak a főszólamához. De amikor megértettem, azonnal felpattantam és kicsaptam az erkélyajtót – amelyben a dübörgő hangtól úgy remegett az üveglap, mint az én belső szerveim –, és érces hangon kiordítottam: 

– A kurvaanyádat, Józsi! Hajnali három van! – De felszólamlásomat elnyomta az átellenes szomszéd udvarára kitett két hangfal. Megköszörültem a torkom, és hozzátettem: – Tudom, hogy hol a főkapcsolód, te tahó! – Ám akkorára a mi kutyánk, Csöpi is megköszörülte a torkát, és panaszos kontrázása belefojtotta további mondanivalóimat a nemzeti rock dübörgésébe és a részegek önfeledt gajdolásába. Tényleg tudtam, hol a főkapcsolója, mert az ő góréjának közös fala van az én füstölőmmel, de féltettem az életemet, nem hagyhatok Editkére bankhitelt, három ivadékomra adósságot. Így aztán már csak ültem ott csüggedten a belső szerveimben Deák Bill Gyulával, és Szent István királyra gondoltam. Szemléld meg művedet, nagy király: hiába vették fel a magyarok a kereszténységet, ha részegen továbbra is rekedtre ordítják magukat augusztus 20-a előestéjén a sámán dalára. A legkisebb mozdulatra úgy pattan le róluk a nyugati kultúra, mint a tízéves, esőverte zománcfesték. Ezt rakd össze, öreg, és sírd el magad. 

Egész nap kialvatlanul csámborogtam, és – mint komoly alváshiány esetén mindig – a világ és Magyarország vesztére gondoltam, bár utóbbira némi megnyugvással. Csak akkor fogott el némi káröröm, amikor estefelé Józsi nejét, Zsanit hallottam indulatosan ordítani, hogy nem, ő nem hülye picsa, és különben is elege van ezekből a piás partikból, mert Józsi másnaposan mindenkit baszogat, aki él és mozog. Üssed, üssed botocskám, gondoltam, és megbékélten gondoltam arra, hogy aznap már nem lesz buli, és legközelebb csak egy év múlva lesz augusztus 20-a. Ezt csak azért írtam, hogy érezd, nem szenvedtél egyedül a negyvenfokos lakásodban vizes törölközőbe csavarva, és álmatagon szippantgatva a szomszéd airbnb-lakás Szigetelő lakóinak gangról beáramló marihuánafüstjét. 

Amúgy megvagyunk. Egy jó esőért eladnám az anyámat, nem is a termés miatt, mert az már olyan, amilyen, ha meg sok csapadék lesz, akkor a monília miatt sírhatok, de mert olyan kókadt a természet, hogy a szívem belesajdul, amikor esténként körbejárom a kertem zugait, de mit tegyen szerencsétlen növény, április óta tart a kánikula. Azt mondják, idén novemberig tart a vénasszonyok nyara. Legalább addig se kell fűteni.

A kerti munkák főleg a betakarításra korlátozódnak – mint jól tudod, Editke lekvárfetisiszta, így szilvagőzben, ecetszagban szédelgünk szeptember végéig, az biztos. Én meg levenduladugványokat gyökereztetek, vetettem kamillát, szépen nő a macskagyökér, visszanyírtam a citromfüvet, hogy jövőre legyen mitől lenyugodni. Mostanában sokat vagyok ideges. Ötvenöt éves múltam, ugye ez még nem a férfiklimax?

Ölel szerető nagybátyád, Lajos