Szarvaslövészet

Nem egy nyugodt, magabiztos évértékelés, de legalább őszinte. Ha visszatekintünk erre az évre, néha maga Robert Fico is egy seggbe lőtt szarvasra emlékeztetett.

Legalább háromszor találták el kényes helyen, és egyik seb sem gyógyult be teljesen az év végéig. 2017 a hazai belpolitikában egy kezdődő átrendeződés éve volt, amely során 2016 három fontos alaptétele dőlt meg, teljesen nyitottá téve az események további alakulását.

Az első alaptétel, amelyet 2016-ból magunkkal hoztunk, az volt, hogy a kormány stabil. Ezt augusztus hetedike óta, amikor Andrej Danko váratlanul, saját koalíciós partnereit kész helyzet elé állítva felmondta a koalíciós szerződést, senki nem veszi komolyan, alighanem maga Fico sem. A koalíciót semmiféle ideológiai vagy meggyőződésbeli egyetértés nem tartja össze, csakis a pártérdekek, így aztán amint valamelyik párt sarokba szorítva érzi magát, a koalíció meginog.

Danko váratlan húzása, majd Peter Plavčan oktatásügyi miniszter szégyenteljes bukása megmutatta, a koalíció tele van taposóaknákkal, s főként az SNS jelenléte teszi teljesen instabillá. Danko ugyan az év végére nagyjából lenyugodott, ám kiszámíthatatlan, mikor áll elő egy újabb hisztivel, amely könnyen romba döntheti a kormányt, mint a nyáron láttuk: egyik napról a másikra.

A második nagy idei tanulság, hogy a kormány korántsem egységes, és ennek ellenkezőjét egyre nehezebben tudja elhitetni a nyilvánossággal is. Lucia Žitňanská hónapokig küzdött, hogy a smeres államtitkárát ne jelöljék a legfontosabb igazságszolgáltatási szervbe, a kormány javaslatát a közjogi méltóságok fizetésének befagyasztására első nekifutásra a koalíciós képviselők sem szavazták meg, az SNS-esek a hidas védelmi államtitkárról terjesztenek összeesküvés-elméleteket és folytathatnánk. Még csak nagyobb, súlyosabb témák sem kellenek hozzá, hogy tetten érjük a kormány döntéshozatali mechanizmusaiban eluralkodó káoszt.

Arról is megbizonyosodhattunk idén, hogy a harmadik Fico-kormánynak mégiscsak van alternatívája. A megyei választások végeredménye egy erősödő ellenzék lett, amelynek jót tett, hogy Igor Matovič helyét az év folyamán egyre inkább Veronika Remišová vette át – 2017 Remišová éve volt.

Richard Sulíknak legalább ugyanennyire tenne jót, ha pártja szakpolitikusait hagyná elég térhez jutni – ha ezt megtenné, azzal csak növelhetné az SaS hitelét. A kezdődő átrendeződést ugyanakkor az SaS is megsínylette idén, legalábbis ami a személyi állományát illeti: februárban Jozef Mihál, novemberben Martin Poliačik hagyta el a pártot, mindketten alapvetően a Sulíkkal való nézeteltéréseik miatt, és mindketten egy-egy új párt sorait fogják erősíteni. A Miroslav Beblavý alapította Spolu és az Ivan Štefunko által létrehozott Progresszív Szlovákia Sulík komoly kihívója lehet, már 2018-ban. Az alternatívának is akadhat tehát alternatívája.

Most már csak arra a kérdésre kellene megnyugtató választ találnunk, hogy a fent vázolt folyamatok milyen hatással lehetnek a szlovákiai magyar politikai képviselet jövőjére.

2018-ban ezen a téren komolyabb elmozdulásokra nem lehet számítani: a ránk váró helyhatósági választások jelen körülmények között ismét a különálló erőpróbákra jelentenek lehetőséget.

2017 a stagnálás éve volt a szlovákiai magyar politikumban: sem a Híd, sem az MKP nem tudta tartósan növelni támogatói bázisát (sőt), a 2016-ban megindult magyar– magyar párbeszéd pedig idén egész éves hallgatássá csitult. Kisebb csoda kellene hozzá, hogy a közös magyar fellépés innen hatékony konstrukcióvá épüljön fel, amelyben a szlovákiai magyar politikum érdekei nem másoknak kiszolgáltatottak, hanem csakis azoknak, akiktől a mandátumát kapja.

Mert a mi csodaszarvasunk még gyorsabban repül, ha eltalálják.