Szálljunk szembe – kivel is?

Lehet „új tartalmakkal megtölteni a magyar pártok együttműködését”, lehet Bugár Bélának örökös díszelnöki posztot kreálni, válhat Fidesz-szatellitből önálló párttá az MKP: 

ha a Progresszívek kiírják majd magyar nyelvű plakátjaikra mondjuk azt, hogy 10%, mert ennyire vinnék le annak a határát, hogy hány kisebbségi kell egy településen ahhoz, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen, akkor a kisebbségi magyar elit egy része kereshet magának más foglalkozást. 

(Sőt, talán még ezt sem kell beígérniük, e nélkül is elvisznek annyi magyar szavazót, hogy többé nem lesz magyar párt a parlamentben.) És az ő szlovák választóikat ez a 10% csöppet sem fogja zavarni, hiszen azokat sem érdekli már, hogy kivel is vannak egy vérből, ahogy a fiatal magyarok nagy része is furán érzi magát, ha azt hallja: nemzetstratégiában gondolkodás. És rossz lenne az a kisebbségi magyaroknak, ha több nonfiguratív köztéri szobor lenne komoran néző Petőfik és Štúrok helyett?
 
Lehet berzenkedni azon, hogy a fiataloknak más a közös kulturális kötőszövetük, mint szüleiknek, hogy ez az egész határkérdés (nem csak a fizikai, hanem az etnikai határállítás is), amin száz éve pörgünk, fura anakronizmus nekik – de visszakényszeríteni őket ahhoz a kárpát-medencei durcás nagyképűséghez, amiben pedig mi vagyunk a legjobbak, meddő próbálkozás. 

Ettől még ők is berágnak azon, ha lehülyemagyarozzák őket, de az identitásukban valószínűleg sokkal kisebb súlyú a nemzeti, mint elődeiknél.

Vagy talán nem is kisebb súlyú, inkább máshol van. Nehéz ezt megérteni nekünk, akiknek – még ha liberálisnak valljuk is magunkat – a nemzeti indoktrináció mélyen beépült az érzelmeinkbe. Persze, eddig is születtek ezzel szemben vagy ezt is szintetizáló politikai cselekvési programok, de ez a mostani paradigmaváltás lehet – amit egyébként évek óta mérnek már a kutatók. A ki vagy te? kérdése, vagy az asszimiláció, amelynek világos, vagy-vagy jelentéstartománya volt, náluk már nehezen értelmezhető. 

Kicsit olyan ez, mint hogy hiába használunk mi, idősebbek, ugyanannyi órában internetet, mint ők, soha nem érthetjük meg, hogy az hogyan szervezi az ő világképüket. 

És ami eddig csak ennek a generációnak a politikától való elfordulásaként mutatkozott, most, főleg a városi, iskolázottabb rétegeknél (vagyis ez egyelőre osztályalapú politikai törésvonal is) politikai kifejeződést is találhat magának. Korábban is szavaztak urbánus magyar fiatalok például az SaS-re, de csak a rossznak ítélt választék, nem igazi azonosulás miatt.

Persze nagy elégedetlenségünkben se veszítsük el éberségünket, elvtársak: ez a nem jobboldali identitárius – mint Trumpé vagy Orbáné – establishment vagy elitellenesség is vezethet a jogállami intézmények meggyengítéséhez. Ott a népakaratot képviselő vezér, itt Az Azonnali Megoldásért Kiáltó Ügy az, ami indokoltnak láttathatja a lassú és kötözködő fékek és ellensúlyok meggyengítését. Kicsit félve ír le ilyet az ember, nehogy Kövér Lászlónak tűnjön (aki nem valami független fake news gyár, hanem a Magyar Távirati Iroda tudósítása szerint mondta azt, hogy a klímaváltozás miatti aggodalom a nyugati sajtó agymosása miatt tudta letaszítani a trónról a migráció fenyegetését): a zöld fundamentalisták erős állama hamar eljuthat a gazdaság megregulázásától az emberekéig. Az arcfelismerő rendszerek tökéletesek a visszaeső nejlonzacskó-használók kiszűrésére is.

A korrupcióellenesség proteszthulláma azért sikeres, mert identitás-diskurzusként jelenik meg, és azonosulási lehetőséget kínál a politikai identitását kereső új, globalizált generációnak. De a korrupción és klientelizmuson alapuló intézmények miatti csömör (hogy is szólt Čaputová szlogenje?: Szálljunk szembe a rosszal!) purgáló lendületében új zsarnokságoknak is megágyazhat. Van, akinek jól, másoknak fenyegetően hangzik az új brit klímavédelmi mozgalom, a Kihalás Lázadása követelése, hogy álljon föl egy állampolgári gyűlés, amelynek véletlenszerűen kisorsolt, a társadalmat reprezentáló tagjai ajánlásokat tesznek a kormány munkájára a klímaváltozás kapcsán. Bármit is mond Orbán: a döntéseket ugyan emberek hozzák, de csak az intézmények jelentik szabadságunk biztosítékait.
A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró